Magyarországon nyolc éve vezették be a Holokauszt Emléknapot a középiskolai emléknapok sorába. Talán ennek is köszönhető, hogy egy-két bátrabb kiadó már megjelentetett egy-két holokauszt témájú gyerekkönyvet. Valószínű, hogy A csíkos pizsamás fiú című regényből készült film – amely november 6. óta látható a mozikban – nemcsak a Cicerónál megjelent ifjúsági regényre, de a többi magyarul olvasható gyerekkönyvre, ifjúsági regényre is felhívja az olvasók figyelmét.  A film pedig minden bizonnyal egy csapásra a holokausztoktatás része lesz – bár az emléknap bevezetése még nem oldotta meg a holokausztoktatás problémáit.

Az európai és amerikai történelemoktatás, a magyartól eltérően, nem adatcentrikus, és a „különleges” módszereket igénylő holokausztoktatás módszerei valójában nem térnek el az egyéb órákon alkalmazott módszerektől (pl. hely- és családtörténet felhasználása a történelemórán, szerepjáték, naplóírás stb). A tananyagok többsége nem az áldozatok szenvedéseit állítja a középpontba, hanem azoknak az embereknek a döntéseit, akik valamilyen szerepet játszottak abban, hogy a holokauszt megtörténhetett: hangsúlyozzák az elkövetők és különösképpen a be nem avatkozók felelősségét, miközben kiemelt figyelmet kapnak azok az emberek, akik viszont megpróbáltak másokon segíteni, akik – gyakran akár saját életük kockáztatásával – életeket mentettek.

Az áldozatokat a középpontba helyező megközelítések elsősorban az egyéni sorsok bemutatására törekednek, hiszen az azonosulás csak az egyes emberek történetének megismerésén keresztül jöhet létre. Ezt a megközelítést alkalmazzák az egyes emberekről vagy családokról szóló kiállítások, mint például az Anna Frank ház Amszterdamban, vagy a washingtoni Holokauszt Múzeum külön gyerekeknek szóló kiállítása, a Daniel szobája. Az egyéni sorsok megismertetését szolgálják a túlélőkkel történő találkozások is.

Amerikában és Nyugat-Európában tehát a holokausztoktatás célja elsősorban a demokrácia eszményeinek átadása, s csak másodsorban az áldozatokkal történő azonosulás, az emlékezés. A különböző korú gyerekeknek szóló irodalmi művek feldolgozása mindkét megközelítésnek része lehet.

A csíkos pizsamás fiú című regény főhőse, Bruno kilenc éves, amikor édesapját – akinél mindig egyenruhás férfiak fordultak meg, és úgy beszélték, a Führernek nagy tervei vannak vele – kinevezik, és egyúttal családostul áthelyezik egy nagyon fontos feladat helyszínére. Berlini házuk tökéletes ellentéte az új ház: mintha a Semmi közepén állna, üresség és hideg veszi körül. A nagy felfedezésekre vágyó Bruno nehezen barátkozik meg új környezetével. S ha megbarátkozni nehéz, hát barátkozni egyenesen lehetetlen: nincs kivel – legalábbis a szobája ablakából felsejlő távoli gazdaság lakói, a mindig pizsamát viselő gyerekek nem tűnnek túl barátságosaknak. Ezzel még nővére, a Reménytelen Eset is egyetért.

És az olvasó sem csodálkozik rajta, hiszen Brunóval ellentétben tudja – de még gyerekolvasóként is komoly gyanú ébredhet benne –, miért nem látszik földművelésnek, állattartásnak nyoma sem abban a „gazdaságban”, amelynek neve: Auschwitz. Bár a regénynek nem Bruno az elbeszélője, az egyes szám harmadik személyű narráció mégis az ő nézőpontjával azonosul, s így Brunóval együtt (sőt a végtelenségig naiv kisfiút jócskán lehagyva) az olvasó lépésről-lépésre tehet maga is felfedezéseket, ha nem is olyanokat, amelyekről A kincses sziget elkötelezett olvasója ábrándozik.
 

Bruno naivitása ügyes elbeszélői fogás: egyrészt lehetőséget kínál az összes szereplőnek, hogy alaposan kifejthessék nézeteiket a kisfiúnak (s az olvasóknak), s ezáltal Liszt úr, a házi tanító és Gretel, az eminens lehessen a náci propaganda szócsöve, velük szemben a nagymama és a szintén „pizsamás” Pavel, az egykori orvos képviselhessék az el nem aljasulást, s a haláltábort vezető papától a tábor kis lakójáig, Smuelig a titokban egyre többet iszogató mama és a saját „elveinek” áldozatává váló Kotler hadnagy árnyalhassák a képet. Másrészt a naivitás a Kertész-féle recept szerint is működik. Kertész arra számított a Sorstalansággal kapcsolatban, „hogy az olvasó erkölcsi érzékét sértik a könyv látszólag erkölcstelen, hideg sorai. Hogy felháborodik azon, amin az elbeszélő nem háborodik fel, sőt látszólag zokszó nélkül elfogadja azt”.

Persze egyáltalán nem mellékes, hogy Kertész Imre Sorstalanságában valaki odabent fogad – tűr – el mindent zokszó nélkül; s nem véletlen az sem, hogy Boyne regényében is legkésőbb akkor tűnik szinte folytathatatlannak e naiv nézőpont fenntartása, amikor Bruno felfedezőútra indul, és kapcsolatba kerül a zsidó kisfiúval, Smuellel. Természetesen az sem mellékes, hogy a Sorstalanság véletlenül sem gyerekkönyv. De például A sziget a romok között című ifjúsági regény (Uri Orlev, Animus, 2003.) évek óta betölt(het) egy különös funkciót: a varsói gettóban játszódó regény kérdésfelvetéseivel mintegy előkészítheti a terepet a kihagyhatatlan "felnőttkönyv", a Sorstalanság számára. Hasonló hozadéka lehet A csíkos pizsamás fiúnak is – akár a Mesterségem a halál „előképeként”.

Ki ne emlékezne például a Sorstalanság főhősének azon eszmefuttatására, amelynek hatására Annamária, a házbéli zsidó lány zokogásban tör ki, s mely eszmefuttatásnak egy olvasmányélmény, a Koldus és királyfi az alapja? Az én-tudat, az identitás, a „mi lett volna, ha…?” – kérdései a gyerekeknek szóló regényekben is felmerülnek. A sziget… főhőse – egyúttal elbeszélője – felidézi egy vitáját az édesapjával, aki azt állította, hogy ha nem anyát vette volna el, Alex meg se született volna. Sőt ha nem pont akkor születik, amikor, Alex akkor sem létezne. Alex nagyon mérges lett, nem volt hajlandó szóba állni az apjával, amíg meg nem ígérte, hogy soha többé nem hozza ezt szóba. A csíkos pizsamás fiú főhőse, Bruno nem gondolkozik el hasonló kérdéseken, de a tény, hogy kis barátjával, Smuellel mindketten egy napon, 1933. április 15-én születtek, mégis a kerítés két oldalán élik az életüket, az olvasót mégiscsak egy koldus és királyfi-sémájú elgondolkodásra készteti.

 A film (rend.: Mark Herman) a maga eszközeivel szintén elsősorban Brunora (Asa Butterfield) koncentrál. A forgatókönyvért is felelős Herman helyenként apró, de ésszerű módosításokat eszközölt a történetmondás zökkenőmentessé tétele érdekében: például a könyvvel ellentétben a filmben nem jelenik meg Hitler; a család az apával együtt érkezik Auschwitzba, módosulnak a nagymama halálának és láthatóvá válnak temetésének körülményei. A legfontosabb változtatás mégis az, hogy az Utolsó fejezet című utolsó fejezet még egy évvel megtoldja az egyébként szükségszerűen széthullott család történetét – a film azonban a tragédia napjával (de ugyanazokkal a végkövetkeztetésekkel, mint a regény) lezárja történetet.

 A tragédia napjával… – igen, a történet óhatatlanul tragédiába torkollik. A tragédia egyszersmind katartikus is. Mégis ennek feldolgozásához szükségük lehet a gyerekeknek felnőtt – szülői, tanári – segítségre, s ez különösképp igaz abban az esetben, ha csak a filmet látják. Nincsenek brutális képsorok, a film által nyújtott elkerülhetetlen vizuális élmény mégis – természeténél fogva – letaglózóbb. Röviden: remélem, a jövő évi emléknapon csak akkor nézik meg gyerekek, osztályok, iskolák a filmet, ha utána alkalmuk nyílik tanáraikkal meg is beszélni a látottakat.

 
A csíkos pizsamás fiú

(The Boy in the Striped Pyjamas)