Irgalmatlan mennyiségű rajzolt lőszer fogy a filmet nyitó kis militáris összereöffenés során, később szélesedik a pusztítás skálája, egymást üldöző emberekkel földön és levegőben. Még egy kis búvárkodásnak is jut hely a filmben. Ebből már mindenki gondolhatja, hogy nem számíthatunk Ghost in the Shell féle filozófikus tartalomra vagy csendesen találó hajszákra. Fumihiko Sori animéjében minden a maximumon pörög, minden a végsőkig kiélezett, és időlimitek tartják ébren a figyelmünket. (Időben kell odaérni mindenhova, különben ajtók csukódnak, dolgok robbannak - a verseny életre-halálra megy.)
 

Az összes hozzávalót megtaláljuk a Vexille-ben, amire egy sci-fi-akciófilm rajongónak szüksége van: őrült professzort, Hitman fejű főgonosz-helyettest, robotzombivá válás-effektust, gyilkos vírusokat és cyberpunkos járgányokat. Még a James Bondból és társaiból oly’ jól ismert Gigantikus Számítógépterem és A Távolból Szurkoló Katonai Vezető sem maradhatott ki a pontosan kiszámított hatás érdekében bevetett eszközök tárházából. Az egész film annyira tipikus és sablonhoz igazított, hogy rosszat nem is írhatok róla. A saját műfajába tökéletesen illeszkedő darabról van szó ugyanis, ami nem vállalta túl magát, mondhatjuk, semmit nem rizikózott (pedig úriember biztosra nem fogad). Azt nyújtja, ami mindenkinek beugrik a robotlövészet kulcsszó hallatán. Az alkotó csapat már szert tett némi népszerűségre az APPLESEED révén. A Vexille szépen illeszkedik elődjéhez is, aki azt szerette, valószínűleg ezt is élvezni fogja. A hatásmechanizus hasonló, nem nehéz párhuzamot vonni a két anime között (nem is mulasztom el ezt a kínálkozó lehetőséget).
 

A film története szerint japán kutatók olyan magas szintre fejlesztették a biomechanikát és a robottechnológiát, hogy képesek meghosszabítani az ember életkorát. Ebből persze hatalmas jogi vita és hatalomféltési kavalkád támad, japán pedig egy ultramágneses pajzzsal szigeteli el magát a világtól. Gyanús jelek sokasodnak, végül egy speciális osztag kandikál be a mágneses vasfüggöny mögé, hogy megpróbáljon rendbe rakni néhány, az egész emberiséget fenyegető problémát. Nem maradhat el a szerelmi szál, illetve a mélyről előtörő, a jelen fényében újraértelmezett múltbeli emlékek síkja sem. Gyakorlatilag ugyanazok a jól bevált elemek figylhetők meg, némi változatossággal, melyek már az APPLESEED történetét is meghatározták.
 

Azonban a Vexille-ben az akciófilmek tipikus morális kérdései sokkal nagyobb számban és jóval kiélezettebb formában kerülnek elő. Emberek áldozzák fel magukat másokért, eszmékért, vagy éppenséggel a jövőért. (Megnyugtató hogy a jövőben is gondolnak a jövőre, mi is sokat tesszük, azért is nézünk ilyen filmeket.) Ez az a fajta akciófilmes báj, ami aztán kellő motivációt ad a föhősöknek a romboláshoz, s a néző lelkiismerete sem háborog, mikor kis személyes mozzanatok láncolata és a nagy eszmék fénye adja a megfelelő háttreret a csihipuhihoz. A Vexille nem csak a történet tagolásában és fordulataiban követi az „előírásokat”, hanem a dialógusok megfogalmazása, de még a szavak kiválogatása szintjén is ügyesen illeszkedik a műfaji közegbe. A leggonosszabb karakter például perverz bájjal monologizál a tervezett végső leszámolás előtt. Sci-fi mozi esetében azonban kellemetlen a logikai ficam, pláne a futurisztikus tárgyak, körülmények elgondolásakor. Itt pedig ebből akad bőven, a fémevő szörnyek viselkedésének kidolgozásától kezdve egészen a robottá zombulós vírus természetrajzáig. De ezen hibákat inkább vegyük csenben tudomásul,  és ne vesszünk össze rajtuk sörünk fölött ivócimboráinkkal!
 

Persze egy bebiztosított alkotás készítése során távolról sem elég, ha tartjuk magunkat az alapokhoz, kölcsön kell vennünk és át kell alakítanunk pár ismert elemet máshonnan is. Míg az APPLESEEDnél a Mátrix mellett az Akira, a Ghost in The Shell és más kalsszikusok nyomait fedezhettük fel a formákban, a Vexilleben a készítők már főként nem japán legendákból merítettek. Ez esetben a sivatagban például a Dűne férgei kóborolnak és vadásznak a fizika eddig nem ismert törvényei alapján, csak éppen fémhulladékból gyúrva. A Mad Max sivatagos vagányai pedig békében élnek a dűnés kukacokkal.

A film nyitányában lenyűgöző a képi világ. Csodálatos háromdimenziós terek tárulnak szemeink elé, de a karakterek megtartották az animációs filmes jellegüket. Nem érheti szó a ház elejét, sokat izzadhattak a kollegák Japánban a monitorok előtt. Az APPLESEED óta finomodott kicsit a technika, jobban közelít a klasszikus CG 3D és a manga határvonalához. Szép ez is, az is. Szerencsére ritkán fordul elő az, amitől a Ghost in the Shell félresikerült folytatása közben megijedtem, mégpedig hogy a csillogó-villogó, túlpolírozott háromdimenziós textúrák elegyedni próbálnak a közegbe nehezen illeszkedő, és attól határozottan elkülönlő manga-szerű figurákkkal. A Vexilleben helyén van minden, néha kicsit giccsessé válik a háttér (vérvörös égbolt), de ez még belefér. A mozi eleje vizuálisan erősebbre sikerült a többinél, az nem derült ki számomra, hogy ez tudatos rendezői koncepció, vagy egyszerűen csak más munkacsoport fellügyelete alá estek ezek a részek.
 
A zene a divatos üldözéses sci-fi-techno, én nyilván jobban örültem volna, ha Chrissy Zebby Tembo zam rock nótáira hullanak a lőszerhüvelyek, de zenei ízlésemtől függetlenül be kell hogy valjam, ide kellett a techno és Paul Oakenfold munkája.
 

A Vexille remekbe szabott példája annak, hogy milyen egy sci-fi-akciófilm. Ezentúl a dolog már nem arról szól, hogy a Vexille-t szeretjük-e vagy sem, hanem hogy a műfajjal hogyan boldogulunk, a maga legszigorúbban reguláris és hagyományokhoz ragaszkodó, attól tapodtat sem mozduló módján.