A Tízparancsolat  (The Ten Commendments) című 3D-s animációs film a Biblia egyik alaptörténetének feldolgozása. A gyanútlan néző érdeklődését felkeltheti a szerzői szándék, miszerint „a film úgy mutatja be Mózest, a vonakodó prófétát, mint az egyetlen embert, aki szemtől szembe látta Istent, és akit Isten barátjának nevezett” – nagy kár, hogy  ebből a szándékból semmi sem valósult meg. Sőt.

Aki Mózes személyében egy életre kelő Michelangelo-szoborra, vagy akár egy Babits-féle prófétára számított volna, aki „rühellé a prófétaságot”, s épp azáltal válik a bibliai alaknál szívünkhöz közelebb állóvá, netalán még hitelesebbé is, mert gyarló, kétkedik, haragra gerjed, egy szóval: emberi – nos, annak mindenképp csalódnia kellett Bill Boyce filmje láttán. A film magyarországi gyártója és forgalmazója a Vizuális Bibliatársulat Kft. – s bár ennek a ténynek nem kellene semmi rosszat jelentenie, előbb-utóbb a néző kénytelen föltenni magának a kérdést: miért van az, hogy ha egy bibliai történettel akarják megismertetni az ifjúságot, egyúttal hitet, világnézetet is rá akarnak erőltetni, ráadásul azt feltételezve, hogy önálló gondolkodásra képtelen?

S tán még a didaxis sem volna olyan bosszantó, ha Mózes alakja nem érdemelne meg ennél jóval többet. Ha nem is azt várjuk egy rajzfilmtől, hogy freudi mélységekben foglalkozzon Mózessel, népével és az egyistenhittel, mégis megajándékozhatná nézőit a kérdésfeltevések, a válaszkeresés, az elmélyült gondolkodás lehetőségével. Ezt A Tízparancsolat nem teszi – mert nem meri.

Már Mózes vízre bocsátását is komplett családi programként ábrázolja, valószínűleg a gyermeknézőkre való tekintettel: a Bibliával ellentétben nővére nem csupán meglesi az anya kétségbeesett tettét, de aktívan közreműködik, s már a történet elején felbukkan Mózes fivére, Áron, s az édesapja is. A gyermek Mózes arca nem igazán kedves gyerekarc (később ugyanez lesz a probléma a fáraó kisfiával is), s már a film kezdetén úgy tűnik, a stáblistának keretet adó, papiruszra festett megelevenedő ábrák a maguk kétdimenziós mivoltukban izgalmasabb vizuális megoldást jelentenek, mint a 3D-s film egésze. Így is van: sok homokban, sok égben és fehéren villogó fogsorokban van része a nézőnek mintegy másfél órán keresztül – tán hogy az ígéret földjének üdítő zöldjét Mózes népének örömével üdvözölhessük. Odáig a jók jók, a rosszak rosszak, a film pedig unalmas. Jó és rossz szereplők megkülönböztetését az efféle mondatok teszik egyértelművé: „Mindig miattad kerülök bajba, és már nagyon unom” (Ramszesz, a fáraó fia Mózesnek) vagy: „Ütnöm-vágnom kell a kutyákat, ez a törvény” (rabszolgahajcsár), és: „Akkor a törvény nem helyes! Ez egy ember – de jó ember kutyát sem ütne meg” (Mózes).

Citromdíjas mondat is akad: „A fáraó szemében halott vagyok, a szamaramnak meg rút természete van” – mondja Mózes, és hiába reménykedünk, hogy viccel, az egész film hadilábon áll a humorral. A legékesebben Áron haldoklása bizonyítja ezt. Miután Mózes fájó szívvel tárgyalt a fáraóval a tíz csapás közti szünetekben, jól láthatóan az egyiptomiak érdekében is, és a fáraó elsőszülött fiának halálát szinte maga is meggyászolta, Áron halálos ágyán felidézi a csapásokat s így nosztalgiáznak a fivérek: „Istennek remek humorérzéke van”. Áron még „kedvenc csapását” is megnevezi.

Összességében annyit mondhatunk: a hagyományos rajzfilmes eszközökkel megjelenített Egyiptom hercege után az új Mózes-animációban igazán élethű az egyenként szemügyre vehető békák és sáskák özöne, és impozáns a két akváriumra bomló Vörös-tenger szétnyílása is, de jobban jártunk volna, ha Mózest mint embert vehettük volna szemügyre, s személyisége hitelesebben hasadt volna ketté mondjuk emberré és prófétává. Legalább egy kicsit rühellhette volna…