színház
2009. 01. 03.
A test akár a zaftos hentesáru
InTimE – a Frenák-társulat bemutatója a Trafóban
A test akár a zaftos hentesáru jelenik meg, összefut a szánkban a nyál. Mind az öt táncos dekoratív, akár a manökenek és a kockahas-fiúk az óriásplakátokon. Vörös kanapé, művirág, művilág, diszharmónia, gerjedelem, érzékiség, test-test elleni küzdelem – hatalmi játszma van, kielégülés nincs. Frenák Pál legerősebb darabja a Fiúk óta.
Minimalista színpadkép fogadja a Trafó közönségét Frenák Pál InTimE című bemutatóján. A fehér padló telis-tele szórva piros műrózsákkal, jobbra hátul egy ugyanilyen színű modern kanapé, mögötte törött tükörre emlékeztető, olykor-olykor mozgásba lendülő karcos üveglap. A műrózsák és a kanapé vérpiros színe lüktet, izzik, a karcos üveglap repedezettsége diszharmóniát áraszt.
Ebbe a térbe érkezik az öt táncos. Mind az öten nagyon dekoratívak, és Frenák hangsúlyozza is dekorativitásukat: manökenek vonulnak így, tűsarkúban, alig kombinéban, tagjaikat dobálva vagy pózolnak szétterpesztett lábbal, kockahas-fiúk alsónadrágban óriásplakátokon. A lányok (Jantner Emese és Lisa Kostur) mint kirakati próbababák kokettálnak velünk, ajkuk csücsörít, majd nagyra tátott guminő szájuk ingerel tovább piszkos (?) gerjedelmekre, a fiú (Czéh Balázs) a kanapén nyúlik el ágyékát kínálva, kihívón. S mi engedünk érzékeink hívásának.
A test akár a zaftos hentesáru jelenik meg, hogy összefut a szánkban a nyál. A két táncosnő fejét a kanapén mélyen hátrahajtva ül „szemben” a nézőkkel. Arc nélkül nem többek, mint kívánatos testek, kétszer két melle húsa meg négy comb. Lábuk végig szorosan összezárt, azt akarják, hogy nézzük őket, csak felizgatnak, de kielégülést nem adnak. Ahogy nem ad enyhülést a kanapén való szeretkezések egyike sem. Minden színpadon zajló érintkezés személytelen test-test elleni küzdelem, hatalmi játszma, hiányzik mindenfajta intimitás (játékos kedvűek elszórakozhatnak a cím értelmezésével). Az arc mint a test ellenpólusa, illetve valamilyen személyesség, személyiség jele csak egy röpke áttűnés erejéig villan fel, s a táncos arcát felülről megvilágító reflektorfényben transzcendens felhangot is kap.
Nagy a kísértés a meztelenkedésre egy olyan előadásban, ahol minden személyestől, személyiségtől megfosztott testeket látunk. Szerencsére ez Frenáknál nem jelent egyet a ruháktól való kényszeres megszabadulással, sőt a koreográfus, kifinomult ízlésről és arányérzékről tanúbizonyságot téve, képes ennyi hús ellenére a meglepetés erejével használni az olykor-olykor mégis megjelenő meztelenséget. Az előadás ezen kiemelkedő pillanatai – hangozzék bár profánul – egy alsónadrág letolásával elevenünkbe vágó, végletes magányt és kiszolgáltatottságot mutatnak meg. Éppilyen indokolt művészileg a táncosok meztelensége a kanapén játszódó „édes hármas” közben is.
A testek személytelen húsként való ábrázolásával és a minden intimitást nélkülöző aktusokkal erőteljes atmoszférájú művilágot teremt Frenák, amelynek csúcspontja az előadás záróképe (lenne). A Trafóban látott bemutató és a nyárvégi pannonhalmi Arcus Temporum kulturális fesztiválon előadott verzió befejezése ugyanis más. A Trafóban hiányzott a zárókép tablója (a szórólap ezzel a képpel hirdette az előadást), amelyen a műérzelmek, a művilág szimbólumaként az összes táncos csillogó, filteres arany ruhában pózol egy sárral bekent alak körül, annak éles ellentéteként. Jómagam nem láttam a darab pannonhalmi előadását, ezért nem tudom megítélni, az érzékileg mennyit adott hozzá az előadáshoz.
Értelmezve a látottakat – és tudván egy előző verzió létéről – azonban úgy érzem, a tabló elhagyásával a felépített művilág némiképp csorbát szenved, nem fut ki teljesen. A kanapén ekképpen egyedül maradt, sárral bekent figura viszont önmagában is revelatív erejű. Sőt az is lehet, hogy a tabló nélkül jobban is érvényesül szinte mozdulatlan, fájdalmasan önmagába, saját testébe forduló, meditatív alakja, ami kiáltó ellentéte a testüket üzemszerűen viselő és használó táncosoknak. Már-már kozmikus magánya kimagasló színházi pillanat.
Manapság gyakran vádolják Frenákot önismétléssel, s teszik fel a kérdést, vajon merre mozdul tovább pályája. A válasz most az InTimE, ami Frenák legerősebb darabja a kimagasló Fiúk óta.
InTimE
Táncosok:
Fekete Zoltán
Jantner Emese
Kolozsi Viktória
Lisa Kostur
Nelson Reguera
Czéh Balázs
Zene: Gergely Attila
Fény: Marton János
Hang: Hajas Attila
Díszlet & maszk: Majoros Gyula
Jelmez: Szabó Gergely
Színpad: Molnár Péter, Ferenczi László
Koreográfus: Frenák Pál
Budapesti bemutató: Trafó, 2008. december 12.
Ebbe a térbe érkezik az öt táncos. Mind az öten nagyon dekoratívak, és Frenák hangsúlyozza is dekorativitásukat: manökenek vonulnak így, tűsarkúban, alig kombinéban, tagjaikat dobálva vagy pózolnak szétterpesztett lábbal, kockahas-fiúk alsónadrágban óriásplakátokon. A lányok (Jantner Emese és Lisa Kostur) mint kirakati próbababák kokettálnak velünk, ajkuk csücsörít, majd nagyra tátott guminő szájuk ingerel tovább piszkos (?) gerjedelmekre, a fiú (Czéh Balázs) a kanapén nyúlik el ágyékát kínálva, kihívón. S mi engedünk érzékeink hívásának.
A test akár a zaftos hentesáru jelenik meg, hogy összefut a szánkban a nyál. A két táncosnő fejét a kanapén mélyen hátrahajtva ül „szemben” a nézőkkel. Arc nélkül nem többek, mint kívánatos testek, kétszer két melle húsa meg négy comb. Lábuk végig szorosan összezárt, azt akarják, hogy nézzük őket, csak felizgatnak, de kielégülést nem adnak. Ahogy nem ad enyhülést a kanapén való szeretkezések egyike sem. Minden színpadon zajló érintkezés személytelen test-test elleni küzdelem, hatalmi játszma, hiányzik mindenfajta intimitás (játékos kedvűek elszórakozhatnak a cím értelmezésével). Az arc mint a test ellenpólusa, illetve valamilyen személyesség, személyiség jele csak egy röpke áttűnés erejéig villan fel, s a táncos arcát felülről megvilágító reflektorfényben transzcendens felhangot is kap.
Nagy a kísértés a meztelenkedésre egy olyan előadásban, ahol minden személyestől, személyiségtől megfosztott testeket látunk. Szerencsére ez Frenáknál nem jelent egyet a ruháktól való kényszeres megszabadulással, sőt a koreográfus, kifinomult ízlésről és arányérzékről tanúbizonyságot téve, képes ennyi hús ellenére a meglepetés erejével használni az olykor-olykor mégis megjelenő meztelenséget. Az előadás ezen kiemelkedő pillanatai – hangozzék bár profánul – egy alsónadrág letolásával elevenünkbe vágó, végletes magányt és kiszolgáltatottságot mutatnak meg. Éppilyen indokolt művészileg a táncosok meztelensége a kanapén játszódó „édes hármas” közben is.
A testek személytelen húsként való ábrázolásával és a minden intimitást nélkülöző aktusokkal erőteljes atmoszférájú művilágot teremt Frenák, amelynek csúcspontja az előadás záróképe (lenne). A Trafóban látott bemutató és a nyárvégi pannonhalmi Arcus Temporum kulturális fesztiválon előadott verzió befejezése ugyanis más. A Trafóban hiányzott a zárókép tablója (a szórólap ezzel a képpel hirdette az előadást), amelyen a műérzelmek, a művilág szimbólumaként az összes táncos csillogó, filteres arany ruhában pózol egy sárral bekent alak körül, annak éles ellentéteként. Jómagam nem láttam a darab pannonhalmi előadását, ezért nem tudom megítélni, az érzékileg mennyit adott hozzá az előadáshoz.
Értelmezve a látottakat – és tudván egy előző verzió létéről – azonban úgy érzem, a tabló elhagyásával a felépített művilág némiképp csorbát szenved, nem fut ki teljesen. A kanapén ekképpen egyedül maradt, sárral bekent figura viszont önmagában is revelatív erejű. Sőt az is lehet, hogy a tabló nélkül jobban is érvényesül szinte mozdulatlan, fájdalmasan önmagába, saját testébe forduló, meditatív alakja, ami kiáltó ellentéte a testüket üzemszerűen viselő és használó táncosoknak. Már-már kozmikus magánya kimagasló színházi pillanat.
Manapság gyakran vádolják Frenákot önismétléssel, s teszik fel a kérdést, vajon merre mozdul tovább pályája. A válasz most az InTimE, ami Frenák legerősebb darabja a kimagasló Fiúk óta.
InTimE
Táncosok:
Fekete Zoltán
Jantner Emese
Kolozsi Viktória
Lisa Kostur
Nelson Reguera
Czéh Balázs
Zene: Gergely Attila
Fény: Marton János
Hang: Hajas Attila
Díszlet & maszk: Majoros Gyula
Jelmez: Szabó Gergely
Színpad: Molnár Péter, Ferenczi László
Koreográfus: Frenák Pál
Budapesti bemutató: Trafó, 2008. december 12.
További írások a rovatból
avagy A spacio-temporalitás liminalitásának reprezentációja David Greig Prudenciájának Kovács D. Dániel által teremtett színpadi víziójában...