Az innovatív rendező tipikus vizuális és narratív elemei kiérlelt formában térnek vissza, következetes stílussá emelve az egyedi kézjegyeket. Röviden: direktor született.

Valljuk be, hiányzott már ez. Ne fecséreljünk felesleges szavakat az említésre nem igazán méltó Hullámhegyre (milyen találó cím - bár a "hullámvölgy" talán még jobban kifejezné a film bukásának okát!), és csak egy kicsit időzzünk el az ezt követő Revolveren. Míg az előbbit – Madonna színészi alakításával együtt – jogosan döngölhették a földbe  a keményszívű kritikusok, addig az utóbbi ellen igazság szerint csak azt a vádat hozhatták fel, hogy Guy Ritchie részben (?) letért az általa kijelölt bűnösvényről: nagy szubjektivitással  tálalt én-keresésre, összemosódó valóság és fikció sokszor lerágott csontjának további emésztgetésére kényszerítve rajongóit. Habár a túlburjánzó stilizációjáról elhíresült rendező magabiztos kézzel vezette végig nézőjét a szimbólumok sűrűjével övezett mentális útvesztőn, aprólékos figyelemmel összeválogatott kulturális tájékozódási pontokat  és vizuális fogódzkodókat kínálva, mégis talán kissé túllőtt a célon: a 300 és társai által fémjelzett, álrealitásra épülő digitális esztétikát nyugodtan meghagyhatjuk az amerikai vonalnak, a szubjektivitás és objektivitás határelmosását és a további intellektuális fejtörőket pedig a művészfilmes cserkésztábornak. Persze mindezeknél nagyobb bajnak tűnik, hogy piszkosul hiányzott a Revolverből a Ritchie-filmek egyik fő mozgatórugója: a humor.

A Spílerben azonban nem csupán a fanyar angol komikum kerül újfent rivaldafénybe, hanem A ravasz… és a Blöff által meghonosított gúnyos gengsztertematika is a maga teljes korrupciójában pompázik. Talán Truffaut-ék is egyetértenének azzal, hogy a szerző-lét kritériumának vízválasztója a rendező harmadik filmje: habár a szórakoztatásra szakosodott Ritchie hajlamos merész kirándulásokat tenni egyéb területekre is (épp a Sherlock Holmes-t forgatja), igazi alkotói vénája – hadd higgyük ezt – mégis a Blöff által fémjelzett vonalon teljesedik ki leginkább. Ha romantikusan akarunk tekinteni a jelenségre, akkor mondhatjuk, hogy az elnyomó filmiparral szembevizelő, szabad szájú bűnügyi filmek a rendező ars poeticájának engednek szabad folyást – ha pedig reálisan, akkor el kell ismerni, hogy ez a kultusz üzemmód mostanra bizony iparosodott.

Ennek megfelelően semmi újat nem szabad várni a Spílertől, csupán azt, hogy a Blöff óta megszilárdult formulát még összeszedettebben, öntudatosabban és következetesebben kapjuk meg, egy új történetbe – trilógiába – csomagolva. Újfent izgulhatunk a kvázi-lúzer, pitiáner bűnözőkért, még akkor is, ha tudjuk, hogy megint ők fogják a rövidebbet húzni (habár az első filmjének lezárásában alkalmazott képkimerevítést nem lehet felülmúlni), vagy nevethetünk a pergő, ironikus, csattanós dialógusokon. Mintha csak Tarantino angol buddyját, haverját látnánk, a tartalmas szórakoztatás non plus ultráját nyújtva: többszálú, egymásba fonódó bűnügyi narratíva, folyamatos frappáns szövegeléssel megtámogatva. Ritchie-t a brit közeghez való szoros és nélkülözhetetlen kötődés egyéníti, az elhagyhatatlan akcentus és beszédmód, illetve a hiperstilizációra épülő vizuális apparátus. A lassításokkal, kimerevítésekkel, flashbackekkel és flashforwardokkal megspékelt, zenére vágott és klipesített szekvenciákat, az extrém perspektívájú beállításokat, a digitális trükköket, az erős színstilizációt ugyanúgy ismerősként üdvözölhetik a nézők, mint a megkoreografált erőszak ábrázolást, a kellemes hangú mindentudó narrátort vagy a rendkívül gyors, szerteágazó történetvezetést.

Ez a történet szintén a "balek kisgengszter kontra szervezett bűnözés"-sémára jár: a Londont uraló Lenny Cole (Tom Wilkinson) és a betelepülő oroszok közötti tranzakciót – azaz 7 millió euró gazdacseréjét – Egy-Két (Gerard Butler) és a helyi bűntanyát üzemeltető társai egy szexi tanácsadónőtől kapott tippnek köszönhetően megzavarják, hogy félreértések és egymásba kapcsolódó véletlenek sorát indítsák el. Újfent találkozhatunk hát a különböző bűnöző sztereotípiák hadával: a "régi iskola" kegyelmet nem ismerő, keményvonalas öregjeivel, az amatőr gengszter esetlen, ám szerethető karakterével, nem utolsósorban pedig a keménytökű orosz bérgyilkos brigáddal, akik Stallonet megszégyenítő módon élnek túl minden golyót, szúrást és ütést. Ezek a karakterek azonban kidolgozottabbak, emberibbek, mint eddig – már ahol nem direkt a humorosra fogott archetípusokra játszott rá Guy Ritchie. Akár a homoszexualitás traumáján áteső Egy-Két, akinek későbbi, hetero szexjelenete Stellával (Thandie Newton) a filmtörténet legjobbjai közé tartozik a maga 5-6 snittjével, vagy a mániákus rocker, Johnny Quid (Toby Kebbell)  egyszerre nyomott hangulatú és kiszámíthatatlan drogos őrülete elmélyültebb személyiségrajzot mutatnak (már amennyire ez egy ilyen sokszereplős film esetében megengedhető), mint A ravasz… vagy a Blöff pár kontúrral megrajzolt szkeccs-karakterei.

Emellett filmjeinek a központi motívumává vált abszurditás érzékeltetésére is talán eddigi legerősebb segédeszközeit veti be Guy Ritchie, két-három McGuffint is csatasorba állítva: egy soha nem látható festmény, és szintén láthatatlan, ám sok 0-val megtoldott pénzösszegek irányítják a sorsokat, lehúzva még egy bőrt Aldrich Kiss me deadlyjéről és fej-fej mellett haladva a Ponyvaregénnyel. Ez az abszurd irónia pedig ezúttal nem csak csattanók vagy történetfordulatok formájában jelenik meg, hanem átszövi a fiktív gengsztermese szinte minden szálát - gondoljunk akár a nők bálványának kikiáltott homoszexuális ikonra, akár a maffiafőnök igazi indítékaira vagy valódi személyére, akár a történet értéktelen motivációira vagy a már megszokott, egymásra halmozódó véletlenekre.

Kultfilm vagy iparos munka? Kult ide, ipar oda, a Spíler már „szimplán” Guy Ritchie. Azaz: kultipar szerzői módra – ez pedig, esetünkben tartalmat, minőséget és önfeledt szórakoztatást szavatol.

Spíler (RocknRolla)
Színes feliratos angol akciófilm, 114 perc, 2008.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Dolby Digital
Rendezte és a forgatókönyvet írta: Guy Ritchie
Szereplők: Gerard Butler, Thandie Newton, Nonso Anozie, Gemma Arterton
Bemutató: 2009. január 1.
Forgalmazza: InterCom