Ahogy a már szokássá vált év végi budapesti koncert sem volt az – noha ez kevésbé a banda, mint inkább a körülmények számlájára írandó. A Syma csarnok ugyanis alkalmatlannak bizonyult a koncert zökkenőmentes lebonyolítására. Gyanúsan korainak tűnt a 6 órára kiírt kezdés, de már csak újságírói becsületből is időre érkeztünk a helyszínre, hogy egy kézzel firkált papírlapról megtudjuk: nem egy, hanem két előzenekar lesz; a kaput csak fél óra múlva nyitják ki; a sajtójegyek még meg sem érkeztek, de ez nem baj, mert a Tankcsapda úgyis csak fél 10-kor lép színpadra.

Aztán kiderült, a módosított ütemterv sem volt tartható, így maradtunk le a Nomad nevű előzenekarról. A Mafia közel háromnegyed órás programját viszont teljes egészében végigélveztük – a ruhatári sorból. A szervezők matematikai tudása ugyanis a jelek szerint csak a 200 Ft-os ruhatárjegyekből származó milliós bevétel kiszámolására terjedt ki, arra már nem, hogy a közönség, a fogasok és a dolgozók számának arányát hatékony módon alakítsák – ne adj’ isten, kapcsolatba hozzák az idői dimenzióval is. Mindenesetre miközben – egy kolléga pontos helyzetleírásával élve – a sorban „sz*ptuk a f*szt”, bemelegíthettünk a beltéri pogóra – ami, ugye „nem egy tánc” – vagy éppen drukkolhattunk az ellentétes sorban állóknak, hogy még éjfél előtt sörükhöz jussanak.

Mindeközben a páfrányos-műanyagstandos környezet a decens királykék kiskosztümbe bújt műkörmös ruhatáros hölgyekkel hamisítatlan egyetemi állásbörzés hangulatot teremtett – amiből az állás, ugye, stimmelt is –, hogy mindezt ellensúlyozzák a rockkoncertek nélkülözhetetlen velejáróinak számító biztonságiak, akik a cigarettázásról igyekezték lebeszélni a várakozás nehézségeit ily káros módon enyhíteni szándékozó állampolgárokat. Végül nem kellett Fenyőre cserélni a Tankcsapdát, és december 27-ig sorban állni, mert a Mafia utolsó taktusaira sikerült is megérkezni a színpad elé. A kiszűrődő hangokból mindaddig csupán annyit állapíthattunk meg, hogy a „csótány” szó fontos helyet tölt be a csapat szótárában, de közelebb lépve egy erőtől duzzadó, sodró rockot játszó zenekart láttunk, ami nem véletlenül lett a Csapda előzenekara.  

Azé a Csapdáé, ami, ahelyett, hogy a színpadra robbanva gyomormélyi ütéseket mért volna a közönségre, szokatlanul erőtlennek és „vékonynak” hatott a Syma csarnok hangárszerű terében. Egy pillanatra az a gondolatom támadt, hogy az öttagú Mafia után egyszerűen kevés a három zenész, de ez úgy rocktörténetileg, mint technikailag nyilvánvaló butaság. Arról lehetett tehát szó, hogy a hangzás nem alkalmazkodott a banda számára ismeretlen térhez. Hiába melengette az ős-Csapdás szívet a Gyűrd össze a lepedőt velem vagy az újrafelfedezett Az ember tervez (öt dalt is játszottak róla), csak nem jött a várt elsöprő hatás. Nem hittem volna például, hogy a Jönnek a férgek döngölő alapriffjét, és az ehhez méltóan súlyos szöveget eszeveszett headbangelés helyett rutinszerű bólogatással fogom csak kísérni. Az emelvénnyel körbejárhatóvá tett színpad is javarészt kihasználatlanul maradt: Cseresznye néha fölballagott a dobszerkó mellé, de a zenekar jelenlétéből hiányzott az elemi dinamizmus, ami a Tankcsapdát az ország legnépszerűbb rockcsapatává avatja. Betudható ez a másnaposságnak, amire Lukács utalt egy konferanszában, de hát ugye a srácok elég régen kezdték a szakmát ahhoz, hogy ezt a problémát megtanulják hatékonyan kezelni.
 

Főleg, hogy nem kell ahhoz filológusnak lenni, hogy az utóbbi évek szövegeiben felfedezzük a komolyodás jeleit, – hiába, a banda jövőre lesz húsz-, Lukács meg idén volt negyvenéves – és egyfajta eltávolodást a „kardozós-baszós r’n’r-témák” (copyright: Lukács László) hedonista étoszától a lét alapvető kérdéseit vizsgáló szövegek irányába. Az Agyarország lemezen hangsúlyossá váló új iránynak a koncerten külön szekciót szentelt a banda (Agyarország, A kísérlet száma, Mindenki (vár valamit)), hogy az életösztön-halálösztön már-már freudi mélységekbe hatoló boncolgatását azonmód ellenpontozza a – Freudtól ugyebár szintén nem idegen – pina-tematika változatos, innovatív és egyébként korántsem öncélú taglalása.

A szép ebben az, hogy Lukács egy pillanatig sem akarja a néptanító öntelt pózában tetszelegve megmondani a tutit a világról, azaz nem aktuálpolitizál, nem hirdet igét, nem beszél le semmiről vagy rá semmire, hanem a kitűnő ritmus- és nyelvérzékkel megírt, a magyar átlagot messze felülmúlóan igényes szövegein keresztül egyszerűen reagál az őt körülvevő világra. A szövegek közti látszólagos ellentmondás valójában a különböző élethelyzetek és az ember mint ember komplexitását jeleníti meg, ami a vagy-vagy sémára lebutított szórakoztatóipari üzenetek örvényében igen üdítő. Azon túl, hogy persze a Csapda is fogyasztási termékké vált, méghozzá igen kelendővé – gondolta-e volna akár csak tíz éve is bárki, hogy egy legmainstreamebb mainstream közönségfilmben szerepel majd a csapat (Valami Amerika 2)? –, a magyar zenepiacon kevés náluk hitelesebb termék forog. Nem ismerem személyesen Lukácsot, de az jön le róla, hogy ez a fickó az, aminek mutatja magát: macsó pinavadász (Mindig péntek), lázadó kamasz (Nem kell semmi), rock-ikon (Rock a nevem), öntudatos pacifista (A civilizáció vége), a globális kapitalizmus kritikusa (Mennyország Tourist), egy szomorú srác (Múlik) vagy éppen egy egyszerű csávó, aki nem akar semmit (Egyszerű dal). Innen nézve nem is olyan megmosolyogtató a mindent névértéken vevő rajongás: „A szövegeik alapján élek, egész nap csak őket hallgatom”, és őszintén örülök például, hogy 13 éves öcsém Tankcsapda- és nem, mondjuk, Dopeman-szövegeken szocializálódik.

Lukács hitelességére jó példa volt, ahogy egy színpadra repült majdnem teli sörösdobozra reagált. Mindenfajta sztárallűr és sértődés nélkül, de kemény egyértelműséggel világossá tette, hogy „amíg mi nem dobálunk titeket sörösdobozzal, addig ti se dobáljatok minket. Ha még egy ilyen előfordul, azonnal abbahagyjuk a koncertet”. Nem is került erre sor, az üzenet eljutott az illetékesekhez.

Néhány szó a közönségről. A Csapda népszerűségével értelemszerűen egyenes arányban válik egyre változatosabbá a koncertjárók összetétele az életkort, ruházatot, vagy éppen nemet tekintve. Első koncertélményét bezsebelő kiskamasztól a heti robot feszkóját levezető harmincas munkásemberen át laza negyvenes anyukáig mindenki feltűnt. Azért az első sorokat a tesztoszteron uralta: volt itt pogótól vérző fej, orrbafejelésig fajuló kakaskodás, nyakban ülő jó csaj nyálcsorgató fotózása, nem beszélve az évtizedes koncertpályafutásom egyik csúcspontját jelentő incidensről, amely során egy tizenhatnak saccolható fiatalember konkrétan öcsém lába elé hányt, majd, mint aki jól végezte dolgát, visszafordult, s kántálta tovább, hogy: „Tankcsapda, Tankcsapda!” Vonneguttal szólva: „Így megy ez.”

A koncert programjában igazi örömteli meglepetés volt számomra a jövőre húszéves Félre a tréfát, amit azért a közel teltháznak csak a fele énekelt, hiányzott a kitűnő Törölköző teniszütőkkel és több szám a Jönnek a férgekről, viszont telitalálatnak bizonyult a Kicsikét és a Múlik. A Mire vagy kíváncsi? című új dal elsőre kevéssé nyert meg magának túlcukrozottnak ható témáival, még jó, hogy az akusztikus blokkal induló (Egyszerű dal, A r’n’r rugója) ráadásban előkerült a fergeteges Fiúk ölébe lányok. A kötelező slágerek – talán az egy szem Legjobb méreg kivételével – természetesen benne voltak a programban, amit, ahogy azt várni lehetett, az Itt vannak a tankok zárt.

A szűkösnek bizonyuló Pecsát felváltó új helyszín tehát nem igazán vált be – a kivetítők például igen keveset tettek hozzá az élményhez –, és a csapat is volt már sokkal jobb formában, mint december 20-án. Az új dal címében feltett kérdésre válaszolva pedig, arra lennék kíváncsi, hogy milyen koncertet nyomnának a srácok egy pici rockkocsmában fénytechnika, projektor és emelvények nélkül most, 2008-ban. Az az érzésem, hogy kurva jót, merthogy a kis térben még jobban érezhető lenne a hitelesség levegője, amit a csapat másnaposságtól vagy egyéb zavaró körülménytől függetlenül magából áraszt, és aminek megléte húsz év után tényleg komoly teljesítmény.