„Távoli kürtszó, kicsit recseg, / mintha omlás szűrődne / át egy másik adóról, másik / utcából séta közben.” Ezekkel a sorokkal indul Sirokai Mátyás Fémnövény című kötetnyitó verse. Nem „igazi” kürthangról van szó, hiszen recseg, valami zavarja a rádióműsort, értjük meg továbbolvasva a verset. De akkor most mi szól, milyen zenét hallgatunk? A mesterséges közvetítés hibája, a recsegés, előhívja a fémet a kürtből, s a zene testileg-anyagilag is jelenvalóvá lesz. Ezt a preparált ásványi muzsikát halljuk, mert így zenélnek a fémnövények, ha valaki elkezd játszani rajtuk, mondjuk egy képkalapáccsal, hogy a kötet egyik cikluscímét idézzem.

Ez eddig elég bizarr, gondolom, de itt még távolról sincs vége. Sirokai Pohárutca című első kötete egy egész fémnövény-kert, minden egyszerre művi és valóságos, mert csak így lehet evidens. A kötet szövegeit olvasva egy makett-világba érkezünk, de a beszélő látszólag nem kínzó szimulációként fogja fel önmaga és környezete, egyáltalán a vers, irrealitását, hanem boldog konstruktőrként nyugtázza a preparált világ nyílódását és záródását: „Felhők húznak el felettünk, / a nap, mint egy másológép / fénycsíkja, végigpásztázza /a kertet. / Délután van, fekszünk /a fűben, egy bicikli kattogása / az útról, a fénylyuggatta lombok / foltjai, papírvékony az egész. / Hihetetlen, mint egy tökéletes /  másolat.” (Lécek között) A tipikus vershelyzet, a lírai tájélmény fikcióként lepleződik le, de a lelepleződés nem tár fel mást, mint a leplezés „papírvékony” felszínének érzékiségét. De hát épp ez a Sirokai-féle evidencia: érzéki anyagöröm és reflektált anyagnyelv egysége. Ezek az elemi minőségek azonban mindig föld- és versközelben működnek, nem embertelen absztrakcióról van szó, a makett-világ belakható, és ami a legizgalmasabb, finoman be is tájolható.

A „vers mint térkép” írja Marno János a kötet fülszövegében, és valóban, a Pohárutca már címével is egy egyszerre imaginárius és referenciális földrajzot kínál fel az olvasónak. A makett-világ lényegéből adódóan hasonlít valamire, hiszen ezzel a hasonlósággal játszik. Főként Budapestről mintázták: szerepel itt Opera állomás, Baross utca, 99-es busz. Sőt, egy már-már Kosztolányit idéző urbánus elégia a Népszínház utca felett íródik-történik meg, ahol a hangok félúton vannak lefelé vagy felfelé, de mindenképp a szmog fölött. Persze van domborzat is: Dobogó-bérc, Altorjai-dűlő. A makett-világ már ebben is hű önmagához, természetit és mesterségeset egyaránt összekapcsol, miközben minden csupán preparáció, megdolgozott és kiérdemelt vers.

Ha van térkép, akkor van közlekedés, legalábbis meg kell oldani. Nem véletlen tehát, hogy a Sirokai-vers beszélője folyton a mozgással és az utazással bajlódik. A helyváltoztatás eseménye azonban egy bizonyos nyugtalansággal jár együtt, ezek azok a pillanatok, amikor a szaggatott tér- és metaforaélmény szeszélyessé, a fémnövény-kert kísértetiessé válik. A boldog konstruktőr másik énje a sztalker, s az ő világa egy még mindig plasztikus, de „kezeletlen táj”, ahol „kosz lepi a domesztikált részeket” (Sztalker). Ez a kezeletlen táj arra figyelmeztet, hogy a preparáció nem csupán döntés, hanem egzisztenciális szükséglet. A makett-birodalmat valami ellen, illetve valami helyett hozta létre a konstruktőr. Az anyagnyelv ilyenkor elfojtott és romlott ízekkel töltődik fel, érezni, hogy áporodik a papírvékony világ felülete: „a reggeli romjai / – zsír, kosztümök, vér – /  összecsúsznak, kezdenek / egymásba omlani” (Novemberi paradicsom). Mintha előjönne a férgese valaminek, a domesztikáció dizájnja mögül a háziasított mutáns. S rájövünk, hogy a ház, amit megalapítottunk, fogság is lehet, a „szavak szobafogsága”.

Vagyis nem minden annyira harmonikus a Pohárutca világában? Távolról sem. Fegyelmezett és céltudatos építkezés zajlik, de a térkép ígérete a formák növénykertjében ambivalens vággyá fokozza a verset. A makett-világ – melynek színeit a beszélő visszatérő motívumként együtt festi Judittal – az oda-visszairányulás, indulás és kiszállás kibékíthetetlen feszültségébe vonódik. Ez a feszültség legtöbbször elégikus hangfekvésben szólal meg, dicséri és felméri a tájat, amit létrehozott, de érzi, hogy egyszer kívül kell kerülnie rajta. Ebben az értelemben Sirokai első kötete egy tökéletes búcsú, illetve búcsúzni akarás is. A völgyben a fűrésztelep, a 99-es busz, két megálló között az autóbontó, mind működnek már, és a távoli kürtszó is úgy recseg, ahogy kell. A konstruktőr átadja a helyét és elindul, mert a fémnövény-kert kész a vendégek fogadására.