Amikor egy fesztiválról van szó, rendszerint fontos az előtörténete, azaz a hagyomány, amit képvisel. Bármilyen paradox felhangja van, ugyanilyen fontos a hagyomány egy kortárs zenei fesztivál esetében is, amely többé-kevésbé el kíván határolódni a hazai, sajnálatosan kevés hasonló rendezvénytől, valamint markáns képet is kíván nyújtani a hazánkba látogatók számára. Ebből a szempontból sosem panaszkodhatott a Making New Waves fesztivál, amely színvonalas kortárs zenei koncertjei és interaktív, workshop-felépítése mellett elkülönült a hazai kortárs kezdeményezésektől az élő elektronika iránti érdeklődése miatt is, ami a fesztivál megkülönböztető jegye volt mindig (és ennek a fényében nem meglepő az IRCAM-os háttér: MAX / MSP / Jitter).

A hagyomány azonban, legalábbis az előző, IX. MNW zárókoncertjén megtörni látszott, amikor Szigetvári Andrea bejelentette, hogy a fesztivál támogatás hiányában megszűnik létezni. Azóta sok víz folyt le a Dunán, és ugyan szokatlanul hosszú idő telt el a IX. és a X. között, azonban úgy látszik, megoldódott a támogatás kérdése, (továbbra is IRCAM hátszéllel, ha nem tévedek) a CoMeDiA-nak (Cooperation and Mediation in Digital Arts – Digitális Művészeti Együttműködés és Közvetítés) köszönhetően. Kíváncsian vártam tehát, hogy mi születik a humorban egyébként sem szűkölködő MNW és a „komédia” habarcsából. A sors különös alakulása miatt a napi koncertadag első felét láttam-hallottam (egyesek szerint – a beszámoló külön olvasható - szerencsémre), ezért a fesztivál alsó feléről számolok be a továbbiakban.

Szerény tapasztalataim szerint mindig is kockázatos vállalkozás Stockhausen-darabot adni elő kishazánkban, és ez alól a Trafó jól nevelt kortárs zenei közönsége sem kivétel. Ezúttal úgy látszik, a szervezők kevéssé kockázatos Stockhausen előadást kerestek, így ez a koncert a két zongora miatt akár „hagyományos” kortárs zenei előadásnak is elment volna. Ennek megfelelően a zongoristák lenyűgöző technikai fölénnyel, valamint a helyzet komolyságának megfelelően, az inherens humort is csak finoman adagolva adták elő a művet, amelybe alig-alig „rondított” bele az elektronika. A fura csak az volt, hogy a zongorák tetején (ó persze, mindig Mac) laptopok voltak, a klaviatúra felett pedig tömör harangok sorakoztak, amit nem kevés humorral ütöttek néha – sokszor egymásnak felelgetve – a játékosok. És persze a zongorák sem mindig úgy szóltak, ahogy kellett volna... és persze a koncert utáni vastaps után felállt, majd a tessékeléseknek engedelmeskedve a színpadra vonult egy eddig a közönség soraiban, a keverőpult mögött lapuló laptopos ember, a programozó-mágus.

Persze a programfüzetben olvasgatva tudtam már arról, hogy az előadás hátterében két technikai „trükk” áll, a ring modulátor és a Quartet.hu szoftver. Ebben a sorrendben számolok be élményeimről és ezekkel kapcsolatos gondolataimról. Pontosabban a ring modulátorral kezdve a sort, és ennek a szellemében maradva.

A ring modulátor egy meglehetősen egyszerű matematikai műveletet végez: a két beérkező jel frekvenciáit összeszorozza, és a szorzás eredményét adja kimenetként. Szorzás. Csakhogy frekvencia-világban ez a mezei szorzás meglehetősen különös eredményre jut, hiszen az eljárással két hangszínt „morfolhatunk”, azaz fokozatos átmenetet teremthetünk két hang között. Digitális háttérben gondolkodva egyszerű művelet (mint matematikai megfelelője), analóg technikával azonban gőzöm sincs, egyáltalán hogyan oldható meg... (most már tudom: 4 körbe-kötött diódával).

Szóval Stockhausen eredeti elképzelése az lehetett, hogy a korabeli technika segítségével „morfolja” egymással a különösen merev (harmonikus) hangolásáról hírhedt zongorát és a nem-harmonikus felhangjai miatt jellegzetes tömör harangokat. Nagyjából ezen előfeltevések alapján hallgattam a koncertet, és abban érvényesülni éreztem a szerzői szándékot, s átjött a korában „korszakalkotó” idea, hogy áttörjük a harmonikus (zenei) és nem harmonikus hangok korlátozását. A darabot ezért kifejezetten élveztem.

Ugyanakkor eltűnődtem a „korszakalkotó” idea jelenén. Tudniillik a digitális korban a hangalkotó szoftverek „evolúciós” (illetve mindinkább autopoietikus) áradata jelent meg, amelyek többsége vizuális (grafikus) interfésszel működik, azaz a hang(szín) látható és vizuálisan alakítható, beleértve a morfolást, ami így egy többé-kevésbé túlhaladott eszközkészlet részévé vált. Ring modulátor helyett ma inkább granulált (újra)szintézist használnak a fiatalok.

Szóval úgy vélem, hogy a darab mai, digitális technikába való (technikailag rendkívül egyszerű) átültetése, posztmodernizálása pontosan a „korszakalkotó” jelleget törte derékba azzal, hogy a nehézkes analóg technikát egy manapság úton-útfélen használt (digitális) ring modulátorra cserélte.

A Quartet.net szoftver is meglehetősen különös eszköz: arra fejlesztette ki (magyar származású: Georg Hajdu) alkotója, hogy segítségével az interneten, egymástól tetszőleges távolságban „együtt” zenéljenek a muzsikusok. Az interneten összekapcsolódva (ha jól emlékszem, 5) játékosok alakíthatják (MIDI kontroller segítségével) saját szólamukat az összművön belül, amit felülír a karmester kontrollere. Persze az internet sebessége miatt a „live” előadás során felborulhatnak, megváltozhatnak az időviszonyok, azaz a „hálózati” zenei szoftver koncepciója nem csupán a hagyományos térbeli viszonyokat, hanem magát az időt, legalábbis uralkodó idő-koncepciónkat ássa alá. A kortárs zene hálózati kiterjesztése valóban posztmodern gondolat.

Csakhogy Stockhausen „korszakalkotóan” modern művében, és egyetlen, zárt térben való felhasználása során nem csak az eredeti mű előadásához nem tett hozzá jelentősen, illetve az alapkoncepciót nem mozdította elő. Valahogy úgy, ahogy a ring modulátor digitalizálása: banálissá tette az eredeti gesztust, és még ez sem elég, mert, és legfőképpen – felesleges volt. Az egész fesztivál során vissza-visszatért bennem az az érzés, hogy a technika néhol (művészi értéket helyettesítő) öncéllá vált.

Fesztiválélményem első összetevőjét így határoznám meg: a pazar technika nem helyettesítheti a zenét, a zenész „szívét”. A másik összetevő ennél kellemesebb, és ezt az élményt David Moss személyisége hozta el számomra.

Amikor félig mókamesterként, félig interjúalanyként feljött Szigetvári Andreaával a színpadra, azt mondta, hogy ez a negyedik magyarországi (MNW?) látogatása. Kettőre pontosan emlékszem, de a negyedik, az olyan korai volt (hiszen akkor még MNW sem volt még), hogy arra csak nem gondolhatott? Márpedig számomra az akkori koncert, valamikor a '80-as évek végén, '90-esek elején a Pecsában meghatározó élmény volt. És nem csak David Moss zseniális előadása, hanem az összes fellépő (emlékeim szerint Tom Cora, Alvin Curen, Szemző Tibor stb.). Korábban csak lemezről ismertem Moss zenéjét, és – komolyan mondom, hogy – azt hittem, hogy „elektronikus”. Azon a koncerten többé-kevésbé hagyományos dobfelszerelésen, sztaniolpapírokon és mindenféle zajkeltő eszközökön játszott, valamint gégemikrofon segítségével énekelt. Mármint ha éneknek lehet nevezni azt, hogy valaki vagy 8-oktáv terjedelemben különböző hangokat (madárfüttyöt, beszédfoszlányt, sikolyt, stb. stb.) ad ki. Amit „elektronikusnak” hittem egykor, az élőben „akusztikusnak” bizonyult.

Azóta megismerkedtem a hangköltészettel, a zajjal (mármint a zajzenével) és egy csomó különös műfajjal, s David Mosst is sikerült újra látnom, éppen a MNW keretein belül. Ki tudja miért, későbbi performanszában inkább a show-elemet láttam érvényesülni, nem énekes-dobos kvalitását.

A számomra kevésbé értékes Moss, Barcelonából

Ezért David Moss előadását most két-esélyesnek tekintettem, és utólag elmondhatom, hogy ezúttal az értékesebb oldalt kaptam tőle. Talán azért is, mert showman hajlamát most kiélhette a koncert előtti beszélgetésben. Persze, amikor az előadó egyedül saját hangjára és jelenlétére számíthat a színpadon, azt hiszem szükségszerű a show, különösen ha az előadás egy-másfél órásra terebélyesedik. Ezúttal mégsem a show-szerű, narratív részek vitték a hangsúlyt, és ez határozottan jót tett a darabnak. Csak David dobosi vénáját hiányoltam kissé: úgy tűnik, ezúttal ez szorult háttérbe. Ugyan használt elektronikus kütyüket, loopot, effekteket, de ezek leginkább csak hangkeltő eszközök maradtak, illetve show-elemek. David Moss nem hazudtolta meg önmagát: „akusztikusan” előadott „elektronikus” hangzást hallottam előadásában.

A fesztivál csúcsélménye azonban a Salt Itinerary volt számomra. A darab kezdetén még a David Moss előadására datált gondolatokon rágódtam: vajon hol van a határ hangköltészet és kortárs zene között? Egyetlen fickó ült a színpadon, valamiféle széken, asztalka előtt. És persze hangokat adott ki magából. Beszélt, kiabált, sóhajtozott, amit hol loopolt, hol effektezett az elektronika. A beszéd hol angol, hol német, hol portugál volt, visszatérő kulcs-mondatokkal: „a hang levegő... a szöveg hang...” és így tovább. Aztán a beszélő/hangkiadó/színész egy (digitális rajz)táblára kezdett vonalakat húzni.

Nagyjából ekkor tudatosodott bennem, hogy a színpad hátterében két vetítővászon feszül. Ugyanis a szereplő (rajz)mozdulatai megjelentek a vetítővásznon. Aztán az egyik vászon képe átcsúszott a másikba, aztán a mozdulatok mindkét vásznat átívelték... és elkezdődött a játék. A háttérben működő szoftver önálló életre kelt, és a mozdulatokból megelevenedő vonalak táncra keltek, s színes, mintázott tapétát alkottak, valamint mozogtak, mozogtak. Ahogy a színész is ott táncolt a vászon előtt, mintegy beleolvadva a dititális kavargásba. Aztán hirtelen egyszerre állt le minden – kimerevedett a kép. És újra indult a tánc, az eddig megmerevedett táncos-színész is tovább mozgott a digitális mozdulatokkal összefonódva, időnként meg- megállva (azokkal szinkronban).

Ritkán látni valóban multimédiás előadást: ez most a hangok, a betűk, a szavak, a mozdulatok zenéjéből indult, majd a (rajz) mozdulatok zenévé alakításával „önálló” életre kelt, hogy egyetlen pillanatig sem unalmas, a közönség figyelmével tudatosan játszó zseniális multimédiás előadást alkosson, amit a közönség részéről illő vastaps követett (egy részlet megtekinthető itt a Salt Itinerary egy másik előadásából).

Miguel Azguime: Liquidus Sonoros

Az utolsó performansz, amin részt vettem, a workshop-ok záró előadása volt. Ezzel mindig is van némi lelkiismeretfurdalásom, hiszen úgy vélem, zenekritikusként nem lehetek „résztvevő” a workshop tevékenységében, így viszont nem sok alapom van arra, hogy a végterméket megítéljem. Ezért próbálom gyorsan rövidrezárni a kérdést.

A Trafó nagytermében két David Moss workshop előadását láthattuk. Az első műhely (Provokalia Choirs) úgy tűnt, inkább a zenei képességek előhozására és felszabadítására épült, mert itt főként a spontán (?) kórus modern zeneisége vonzott. A második műhelyben (Játssz a hangokkal, formáld a szólód!) azonban úgy látszik, elsősorban a résztvevők személyiségére koncentrált Moss, mert a zeneiséget elnyomta a szereplők személyes komikuma.

Az utolsó workshop (szonifikáció) előadását (az előadásról kimaradt videók megtekinthetőek itt) hagytam utoljára, és nem csak azért, mert ez „installáció” volt, és az emeletre kellett hozzá caplatni. Inkább azért, mert némiképpen paradigmatikusnak éreztem az előadását. A teremben rengeteg kütyü között, egy falra vetített vöröses fénypaca hátterében korántsem világos tevékenység zajlott (vagy éppen szünetelt, mint az elején túl sokáig), aminek a keretében két fiatalember ezt azt tett, majd hangszert ragadott, és azon matatott. Amit a hangszereken csináltak, az túlságosan is (hagyományos) „zene” volt, ami pedig elektronikusan szólt, az háttérzaj maradt. Ahogy az egyik (installációt) „látógató” megjegyezte: a koncert véget ért úgy, hogy el sem kezdődött.

Igen, nagyjából ez maradt számomra a fesztivál vezérgondolata: véget ért úgy, hogy el sem kezdődött. Ugyanis a látogatók csak lézengtek: többnyire angol beszédet hallottam (előadók, népes számban) és diákokat a szabadjegy elosztásán marcankodva. A hazai közönség, úgy látszik távol maradt, és nem hiszem, hogy az aktuális(an párhuzamos) Front 242 koncert miatt.

A háttérben három, egymástól erősen elkülönülő zenei közösséget érzek, amely az előadók haláltusája közepette is kitart különbözősége mellett: a (hagyományos) kortárs zenét értőket, a kortárs elektronika szűk rajongói táborát, valamint a (legjobban talán a megszűnt Ultrahang fesztivál nevével fémjelzett) kísérleti elektronika gárdáját. Támogatás hiányában sorra szűnnek meg, illetve haldokolnak a kísérleti műhelyek, a fesztiválok. Ínséges időkben inkább a hasonlóságra, mint a különbözőségre kellene koncentrálniuk (a szervezőknek és a közönségnek egyaránt).