Bár a realizmus-igényénél is sokszor a nyelvről beszél, mint például a Ciceró vándorévei kapcsán arról, hogy kocsmában ülve lesi el a kortárs beszélők nyelvét. Aztán ezt írja az Egyetlen metafora felé című művében, 1935-ben: „Az utóbbi időkben számomra nincs irodalom, csak nyelv – minden könyvet elönt, eláztat, mint »mű«-t megsemmisít a nyelve, melyen írva van. (Ezért fontos mindenekelőtt a Joyce Work in Progress-e: itt az író is már mindenekelőtt csak nyelvet akar vagy csak nyelvet tud – persze egy ilyen csak-nyelv-nyelv már nem nyelv, hanem valami más.)”

Három részre osztom az életművet, hogy legalább egy kicsit rendszerben lássam. Egyik a Prae, a modernitásban fogant, kísérletező, avantgárd szempontokat is felvonultató regény. Második a naplószerű szövegalkotásban gyökerező, átmeneti műfaj, az Egyetlen metafora felé, az Alázat kalendáriuma. Harmadik pedig a történelemmel foglalkozó korpusz a Szent Orpheus breviáriuma, s részben ehhez kapcsolom a szocializmusban kényszerűen írt életrajzi regényeket is.
A Szentkuthy-művek – a megrendelésre írt történelmi életrajzi könyveket és a Barokk Róbertet többé-kevésbé leszámítva – saját formát, saját utat keresnek. Nem egy már kész műfajba igyekeznek beilleszkedni, tehát nem akarnak előre eltervezett regénnyé válni, melynek cselekményvázát és nyelvezetét jó előre eltervezi az írójuk, hanem folyamatosan alakulnak.

A készen kapott műfaji és értelmezési sémák folyamatos felülvizsgálatának regényeként is tekinthető Prae magában hordoz számos, később felvetődő poétikai kérdést is. Szinte mindegyik Szentkuthy-műre jellemző a linearitás teljes feladásának lehetősége: az olvasó többféle sorrendben is összerakja magában a történeteket, amit a legrövidebb terjedelemben az Egyetlen metafora felé című műben tapasztalhatunk meg. Azért beszélek lehetőségről, mert a szöveg sosem rugaszkodik el attól, hogy egy bizonyos sorrendet felkínáljon: azt a sorrendet, ahogy kinyomtatták, tehát csak jelzi a több olvasói irányt, a kitüntetett pozíció hiányát, de nem mond fel a könyvszerűség kényszerűségének, azaz a medialitásból fakadó hagyománynak. A Prae-ben így ír: „Az új epikában nincs semmiféle egymásután: ha véletlenül könyv alakban jelenik meg az epikum, az csak kényszer és tehetetlenség, igazában bármely részlet bárhol előfordulhat, bármikor átcsoportosítható az egész mű.”

Ahol sokat tanulok még zavaromban, az a történelemhez való hozzáállás. Az egyes történelmi eseményeket nem igyekszik rekonstruálni egy-egy Szentkuthy-mű, tehát sosem annak a filológusnak vagy történésznek a munkáját végzi el, aki azt hiszi, hogy tökéletesen kibogozhatja a szálakat, és megkapja az egyetlen igazságot. Több helyütt kifejti, hogy elsősorban nem a múlt érdekli, hanem a jelen kérdései. A kortárs horizont benyomul a történelmi regényekbe. Ezt nem annyira  anakronizmusokkal éri el, mint más poétikai eszközökkel: azáltal például, hogy az egyes szereplőket mitológiai alakokként kezeli. Nem ámítja tehát magát és olvasóját azzal, hogy megismerheti például Cicerót, Casanovát, Albrecht Dürert, netán Goethét, etc. – azt viszont elvárja magától, hogy egy olyan szellemi konstrukciót vázoljon fel, melyben jól megférnek az említett szereplőkről ismert életrajzi adatok, alkotások, a rájuk rakódott, már-már mitológiainak tekinthető történetek és az ő saját kérdései.

Szentkuthy Miklós művei számomra a párhuzamos világok egyidejű feltételezettségét, az értelmezés mindenhatóságát, a szellemi konstrukciók valóságosságát, a kísérletezés, a játékosság jelenlétét hordozzák, és mindemellett egy olyan nyelvszemléletet, melyben a szubjektum nem ura, hanem elszenvedője a nyelvi folyamatoknak: mindezek a jelenben is produktív részei az irodalom alakulásának. Ha innen olvassuk például Márton László, Háy János, Garaczi László vagy Esterházy Péter egy-egy művét, akkor mind elméleti, mind szemléletbeli kapcsolatokat fedezhetünk fel.