Művekről van szó. Kortárs művekről. Posztmodern művekről. Néha korábbi művek modern interpretációjáról. Ezek megmérettetnek – önmagukkal, a szerzőikkel, az előadóikkal és a véleményt nyújtó közönséggel. A régi Görögországban megengedett volt a szabad véleményalkotásnak mára kissé szokatlan formája: a dobálás. Nos, ilyet a X. Making New Waves fesztiválon nem tapasztaltam. Ellenben a klasszikus értelemben vett tapsolási kúltúrát igen. Siker volt, csak a katarzis maradt el – mind a régi görög, mind pedig a (definiáljuk most így) mai értelmében. Vagy, ha jobban tetszik, a "hűha-érzés" veszett el.

Valahol félúton, a kis részletekben. Talán ott, ahol a művészet és technika találkozik, üdvözlik egymást – ám ennél tovább sohasem jutnak. Az eredmény minőség, sokszor igen munkás – de hiányzik belőle az a kis molekula a performatív vegyületből, ami megteremti azt az igen egyedi és egyben furcsa vagy furcsán meglepő érzést, ami a "hűha".

Élményben ellenben volt részem: két igen izgalmasnak ígérkező előadás vonzott a leginkább a leírás alapján.

Az European Bridges Ensemble előadásában több rövidebb művet mutattak be, amelyeken a tagok – Kai Niggemann (Münster), Siska Ádám (Budapest), Johannes Kretz (Bécs), Szigetvári Andrea (Budapest), Ivana Ognjanović (Belgrád), Georg Hajdu (Hamburg), Stewart Collinson (Lincoln, Anglia) és Georg Hajdu (Hamburg) – 2008 nyarán dolgoztak a Pécsi Egyetem Multimédia Intézetének stúdiójában.

Az ensemble az internetes és lokális hálózati multimédia előadások létrehozására és előadásra alakult. Fellépéseik Georg Hajdu Quintet.net hálózati zenei programjának segítségével képesek áthatolni országhatárokon, és létrehozni egy internetes-interaktív koncertet. A hét együtt dolgozó művész – valamint a hálózati előadás – koncepciója a kulturális-politikai gátak (ahogyan erre a nevükben szereplő bridge vagyis híd is utal) átszelése, a kép, hang és a befogadó percepció minden mástól független kohéziójának létrehozása.

A tagok mind jelen voltak Budapesten, így egy térben történt az előadás. Ezáltal az itt és most nem tört meg – ám nem hozott különösebb meglepetést sem a befogadói oldalon.

Az előadott audiovizuális művek között szerepelt Kai Niggeman saját szerzeménye, amely a Keep Calm címet kapta, s alaptémája a félelemtől való félelem, a harmónia és a desktrukció érdekes vegyítése. A hallott és a vizuális anyag töredékes kapcsolata azonban hamar sablonossá vált, s a darab más meglepetéssel nem szolgált.



Ugyanez a tendencia vonult végig a körülbelül egyórás koncerten: az újrafelismerés és nyugtázás vette át az irányítást. Ahogy például Sascha Lemke: Netze spinnen # Spinnennetze című Ligeti György hommáge-a során is felmerült bennem a kérdés: Vajon mit tanulunk elődeinktől? És vajon miért éppen úgy használjuk fel ezt a tudást, ahogy? És működik vajon a kulturális áthidalás elmélete, ha minden, amit alkotunk éppen az adott kulturális kontextus által meghatározott?

John Cage Radio Music című darabja (egyben a koncert záróeseménye) multikulturális tartalma ellenére sem adott végleges választ a kérdéseimre. És lehet, hogy ez így volt jól. Ahogy a rövid felvezetés is elárulta már reményeim szerint, a használt anyag előregyártott volt. Komédia – ahogy a fesztivál alapmottója is mondja –, amolyan előre sejtetős módon.

Az eredeti, 1956-os mű rádiófrekvenciákra és véletlenszerűen "talált anyag" manipulálására épül. A Trafó nagytermében elhangzott darab alapja azonban a tagok saját maguk által készített podcast-jai voltak – azt a hatást keltve, mintha mind más-más országban lennének, és a hazai csatornák közt tekergetve lépkednének. Az egész leginkább csak illusztrációs jelleget öltött.

Sok kérdést ugyan nem hagyott maga után a koncert, azonban egyfajta oktatási-nevelési funkció végig ott lebegett a térben – amit éppen azáltal töltött be, hogy megmutatta, miként lehet összekapcsolni a különböző művészeti és technikai elemeket úgy, hogy abból egy teljes előadás kerekedjen – ráadásul határokat átszelve. És ha nem is valami libabőrös újdonság-élmény volt az aznap esti tapasztalat, egy nem elhanyagolandó kezdeményezést mindenképpen láttunk. Ebből az ötletalapból lenne még mit kovácsolni, hogy ne legyen annyira idegen a hasonló események, fesztiválok programja a magyar közönség számára. És a European Ensemble könnyebben befogadható koncertanyaga ezen a téren igen pozitív háttérgondolatokat ültetett el bennem.

A szombat este második koncertje is a művészet és technika játékára fektette a hangsúlyt. Illetve a játékosok egymással folytatott interakciójára. A Tornaculum (előadták: Ladányi Andrea, Bánki Zsolt és Szigetvári Andrea, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem öt hallgatója) elektroakusztikus zenei loop-ok, felvett hangokból előállított, különböző tempójú, periódikusan ismétlődő ritmusképletek formájában jelenítenek meg képzeletbeli forgóajtókat, amelyekben az üvegtáblák száma és egymástól való távolsága is a fantázia szüleménye. Egy-egy zenei periódust (fordulatot) több, nem feltétlenül egyenletes szakasz alkot. A táncosok mozdulataikkal jelenítik meg a loop-on belüli ritmust és karaktert – egymást ingerlik, érdekes interakcióba lépnek egymással.

A táncos itt egyben zenész, aki mozdulataival (egy színkövető vezérlőrendszer segítségével – ami a főtáncosok kesztyűjén látható színes kör és egy zenei szoftver összjátéka) képes a loop-okat elindítani, leállítani és mozgásának paramétereit (tempó, hangmagasság, hangszín) változtatni. Egy kicsit olyan, mintha egy dróton mozgatható bábuba néha elektromos áramot vezetnének, s az ezáltal időtlen időkig volna képes ugyanazt a mozgássorozatot produkálni – néha rendes fizikai és szellemi (természetesen "valódi" bábuk esetében) jelenlétet igényelve. Vagy épp fordítva, mintha egy-egy mozgássor lelassított verziójához nyomtuk volna le a "slow-motion" gombot a készüléken. Itt most a zene és a tánc teljes mértékben egymást szolgálja - és annyira nem is csiklandozzák egymást, a komédia csak kisebb mértékben érezhető.

Újabb ínycsiklandó étek a menün, hús-vér eredménnyel. A végeredmény mégis kissé bizonytalan és túl könnyen emészthető.

Nincs benne semmi kockázat. Vagy meglepetés, tátottszáj-élmény. És olyan, hogy azt kérdezzük az előadás után magunktól: Ez most mi volt? ...Akármi is, de jól esett.

A X. Making New Waves azonban most nem annyira, és nem így. Mégis bátorságra bíztatom a közönséget (és a szervezőket): azzal már sokan, sokszor (még fogszívósabb időszakokban is) és sok mindent elértek. Ahogy az influenzát is csak olyankor kaptam még el, amikor épp beoltottak ellene.


Kapcsolódó linkek:

European Bridges Ensemble

Quintet.net

Szigetvári Andrea

Ladányi Andrea