Molnár Péter Keresők, avagy a lány neve című kisregénye előbb került a közönség elé rádiójáték, színházi előadás, illetve képregény formájában, mint tényleges nyomtatott szövegként. Így utólag lehet, jobb lett volna, ha könyv nélkül maradunk: az illúziók megőrzése érdekében mindenképpen. Ugyanis önálló szövegként vizsgálva a Keresők egyszerűen elvérzik.
 

A kisregény kilenc fejezetéből (amelyeknek már alcímei is elbátortalanítóak: pl. „amelyben András kitartóan keres, aztán gyengének és bizonytalannak szeretne látszani. Sikerrel jár?”) kibontakozó történet kerete egy András nevű fiatalember köré szerveződik, akit felkeres a Szorongás Rt. egyik ügynöke, és közli vele, hogy egy héten belül hatalmas adag boldogtalanság-szérumot csöpögtet egy – Andrásnak szimpatikus – barna hajú lány életébe. Talán ez az egyetlen olyan jelenet, amikor valami érdekes és figyelemfelkeltő történik a regényben, de sajnos ez is befejeződik a 13. oldal végére. Innentől András keresését követhetjük nyomon, ahogyan próbálja megtalálni és figyelmeztetni a lányt, akinek horribile dictu még a nevét sem tudja. Bár „mint a kedves olvasó tapasztalni fogja, néha mégis megfeledkezett súlyos küldetéséről”, a végére aztán kiderül, a lány neve: Juli.
 

A történet kapcsán sokat emlegetett Budapest-feeling („budapesti mese” – olvasható a fülszövegben is) valójában csak a helyszíneknek köszönhető; azonban az Andrássy út, az Opera, a Ferenciek tere regénybeli felbukkanása önmagában kevés az atmoszféra megteremtéséhez. És ezen a hiányon még annak a házibuli-kultúrának a megidézése sem segít, ahol sajnos az „Akkor Odüsszeusz leleményessége legyen velünk, hogy megtaláljuk, akit keresünk” és „ha megértem szorongásom okát, akkor hatástalanná válik az életet megkeserítő lelki méreg?” típusú mondatok és kérdések bukkannak fel. Nyelvi megformáltság tekintetében nem lehet egyenetlennek mondani a szöveget, mert egyenletesen rossz; és így az élőnyelvre és a budapesti mítoszokra, kulturális tudásra reflektálni kívánó szöveg önmaga paródiájává, sokszor pedig puszta giccsé válik („Szerintem az ember képes önzetlen szeretetre”).

Az is probléma, hogy a fent emlegetett TÁP-előadást átható szürrealitás kevéssé jelenik meg a szövegben, így maga a történet sem feszült epizódok egymásutánján, hanem érdektelen beszélgetéseken és találkozásokon át vezet. Mintha egy alapvetően izgalmasnak is mondható ötletet unalmassá írtak volna. Mintha a választékosság igénye az iskolai fogalmazás szintjén rekedt volna meg. Mintha a nyelv cserben hagyná a sztorit. És bár a borítófotó nagyon szép, kérdés, miért is „kellett” az, hogy ez a regény megjelenjen. Mert mindamellett, hogy örülhetünk a szövegből készült, jó színvonalú adaptációknak, ez önmagában – „ürügynek” – kevés. De akkor meg kié a felelősség?