Azért még reménykedem, és kezdem az elején, hiszen adja magát mindjárt a figyelemfelkeltő cím- és alcímszerkezet. A cím és a borító mindig biztos kiindulási pont, már csak az időrend miatt is, egy könyv esetében ezek tűnnek szembe elsőként. Mégsem kapok most két kézzel a hálás kapaszkodó után. Odáig, hogy elérjem, jelen esetben el kell jutni. Az árnyképek által inspirált magvas elmélkedés helyett jön tehát a sűrűje előbb, mert ott rejtőzhet az igazán lényeges, ami a szemnek egyelőre láthatatlan.

És lám, az első írás, az Enyészpont rögtön a látáshoz, a nézőponthoz kapcsolódik. Az első rövid fejezet alcíme egyenesen A látásnak rendje. Aztán A meghalásnak rendje következik. Ez a felütés legalábbis kettős természetű. Egyfelől bevezetésnek talán túlságosan filozofikus, törheti a fejét az olvasó, hogy hová is tegye. Másrészt viszont, ha az első nekifutás hevében esetleg át is lapozta, a későbbiek ismeretében érdemes majd visszatérnie ide, amikor már egyértelműen érződik, hogy ez tulajdonképp költői előhang az Egy bűntény mellékszálai, illetve az Árnyképrajzoló, a címadó, és egyben záró novella által kiteljesített, nemes finomságú szerkesztési íven. Ami a könyv további tartalmát illeti, a bevezető csak homályos sejtelmeknek enged teret.

Ahogy szeles, felhős őszi időben váltja egymást napsütés és borulás, ebben a kötetben úgy tűnnek egymásba a különböző hangulatok. Történelmi-nemzeti kérdések veretesen kedélyes, szimbolikus boncolgatásába csöppenti az olvasót A birsalmasajt. Majd az arculat családias anekdotázásra vált, most a mindhalálig katona nagypapáról, olyan meglepő címmel, hogy A Göncz az egy strici. És akkor egy portré jön, vagy inkább tabló, A csótányirtó, amely finom, személyes iróniával rajzolja meg kiszemelt alakját.

„A Telepre költözve egy új világ nyílt meg előttem. Ismeretségeket kötöttem, más életformákat figyeltem meg, beleláttam a kilencvenes évek városi nyomorába. És amikor az évtized közepén egy groteszk bajuszú pénzügyi szakember tűnt föl a közéletben, akkor az elszegényedés elleni kétségbeesett és reménytelen védekezési kísérletek furcsa létformákat hívtak életre. A kor egyik jellegzetes, kevéssé ismert, mert rejtőzködő életmódot folytató hőséről szeretnék most megemlékezni, a csótányirtóról.”
(A csótányirtó. Egy Tar Sándor beszély)

Az elbeszélő végig meg tudja tartani tárgyától a két lépés távolságot, amellyel a saját nézőpont bemutatása mellett teret hagy az olvasói értelmezésnek is. Ettől lesz ez a szöveg árnyalt és igazán irodalmi. Ide kívánkozik azonban egy ellenpélda, amikor az egészséges irónia kényszeredett ironizálásba torzul.

„Épp elértem az öt óra öt perckor Debrecenbe induló IC-járatot. Öt óra két perckor, mikor a peronon a szerelvény mellett állva próbáltam a jegyen szereplő kocsi és hely jelölésére szolgáló számokat a valóságra vonatkoztatni, szembesültem azzal a szakmámból jól ismert értelmezésbeli problémával, mely a szöveg és a valóság kapcsolatát illeti, és arra döbbentem rá, hogy a referencialitás ágas-bogas elméleti gondjai most az én életembe szólnak bele. Ugyanis azt kellett tapasztalnom, hogy az előre megszerzett jegyen található számok nem képesek megadni azt a lokális pozíciót, amely az én ülőhelyemé volna a Debrecen felé közlekedő menetrendszerű járaton.”
(Egy Intercityn)

És ez még fokozódik közel húsz oldalon keresztül, hogy végül abba az egyébként lírai konklúzióba fusson, hogy „de ekkor én már a sötét tájat figyeltem, és akár az őrségben, a hideg toronyban, újra nem voltam ott, ahol épp voltam”. Több írás élesztget egyfajta szegény kisgyermek panaszai benyomást, amely megállapításon itt elsősorban a személyes elbeszélői érintettségből fakadó, derűs-szomorú filozofikus árnyalat értendő. A hatásra a súlyozott egyes szám első személy használat igen ráerősít, de mindez csak akkor jelent problémát, amikor egy-egy sérelemnek látszó emlék afféle magyaros bölcsész-kesergőben testesül meg. A fent említetten kívül ide értendő Móriczka és a portás, illetve még a Feljegyzések az irodalomról, a kötet legkevésbé érett darabjai. Hozzá kell tenni azonban, hogy ez a gyerekbetegség, amely első prózakötet esetében cseppet sem váratlan, néhány jól irányzott szerkesztési húzással könnyen orvosolható lett volna.

Hibás megközelítés az elbeszélő személyét az íróval azonosítani. Itt azonban talán nem is akkora ballépés, ha a tájékozott olvasó néha mégis beleesik ebbe a csapdába. A fülszövegen is szerepel, milyen személyes tragédia áll a könyv középpontjában. A kötet legsúlyosabb témája a gyilkosság. Az Egy bűntény mellékszálai líraian dokumentálja a megtörtént esetet, a rendőrségi jegyzőkönyv fájdalmas boncolgatásával próbálja körberajzolni, mi történhetett. Az előbb még apró lelki tüskékkel a patetikusságig bíbelődő szerző most zsibbasztó erővel ragadja meg az igazán feldolgozhatatlant.

„Minél többet gondolkodik, annál kevesebbet tud Ilonáról és Mihályról. Visszatekintve olyan, mintha valamikor út közben csatlakozott volna hozzájuk. Vagy talán ők szegődtek mellé. Aztán együtt haladtak tovább egy ideig. Az egész olyan esetlegesnek tűnik. Csak az bizonyos, hogy nem voltak kezdettől fogva vele, és egyszer csak eltűntek mellőle. A hirtelenség, ahogy ez történt, összezavarta és félelmet keltett benne. Bizonytalanná vált, hogy mit jelent a szeretet.”
(Egy bűntény mellékszálai)

A könyv lélektani gerince az itt megfogalmazott érzés, amely így vagy úgy, de valamennyi szövegbe szétsugárzik. Talán ez az egyik ok, amiért a kötet stílusa a váltakozó arculatok mellett is megőrzi biztos egységét, amit leginkább a nyugatos próza hangulatához lehetne hasonlítani. A benyomásra kétségtelenül ráerősít A bolgár kalauz című Kosztolányi-parafrázis, amely Esti Kornél híres kalandját néplélektani fejtegetésbe fordítja. Egyébként a mondhatni nyilvánvalóvá tett életrajzi vonatkozások mellett az írások teret nyitnak egy bennfentes, „kortárs irodalomtörténeti” értelmezési rétegnek is, azonban a szövegek akkor is élvezhetők, ha nincs összekacsintás a szerzővel minden egyes utalásnál. Ám még a legösszetettebb olvasat esetében sem oszlik el a végig a háttérben settenkedő balladai homály. Ez a másik stílusteremtő eszköz, amely a műfajilag egyetlen telivér novellában, a gyilkosság rejtélyét szabadkőműves misztériummá szublimáló Árnyképrajzoló esetében csúcsosodik ki végképp.

Hiába értem a könyv végére, továbbra is marad valami űr. Visszalapozok hát az elejére, hátha elsiklottam valami felett. De csak az válik nyilvánvalóvá, hogy a bevezetés legalább annyira befejezés is. (Meg az, hogy a borító külalakja mennyivel igényesebb, mint a kötethez használt papír, illetve a korrektúra minősége.) Az önmaga farkába harapó kígyó nem könnyíti meg a tanulság megragadását. Ez nem azt jelenti, hogy a szövegek érthetetlenek vagy nehezen követhetők volnának. Egyszerűen arra kell jutnom, hogy itt most nem feltétlenül a történet a lényeg. Abból a szempontból legalábbis, hogy a közelmúlt magyar mindennapjainak feldolgozása, nemzeti és költői identitáskeresés, a családhoz, a múlthoz, a halálhoz való viszony, ezek olykor élesebben, máskor haloványan, de valamennyi elbeszélésre rávetülnek. Csupa mélyérzésű, gazdagon az irodalomba ágyazott téma. Csak a szerelem, az gyakorlatilag teljesen hiányzik a nagy költői kérdések sorából. Hopp, kiálthatnék fel így a vége felé, talán ez Ariadné fonala, végigvezethető a kritika a szerelem vákuuma mentén?

Meglehet, ám a kötet nem egyetlen dolog meglétéről vagy hiányáról szól. A vákuum már inkább tűnik megfontolandó mézesmadzagnak. Abban az értelemben, hogy mindvégig ott bolyong egy kiegészítendő kérdés a könyvben, és valamennyi írás ennek a körberajzolása. Nagyon tetszett az egyik kritikában a gondolat, ami szerint Borbély Szilárd maga is árnyképrajzoló. Körülírja az őt kísértő árnyakat. Olykor határozottabban, máskor bizonytalanul, néha talán túl keserűen. De sosem lesz bántóan egyoldalú, épp a megválaszolatlanul maradó miért miatt. Megoldás tehát nincs. Vagyis a jelen helyzetben valami azért levonható. Az olvassa a kötetet, aki kőbe vésett törvények helyett inkább gondolatokat tanulmányozna, vagy épp azt a szűrt fényt, ami az árnyékok létrejöttéhez itt is kell.