Élmény és élmény között is van különbség. Van, amelyik alattomosan, pár nappal az esemény után csap tarkón a péklapáttal. Van, hogy az echója erősebb, mint maga a történés… és van, hogy a tett színhelyén üti agyon az embert. (Vagy még ott sem.) Azóta is tűnődöm, hogy a Front 242 budapesti fellépését melyik kategóriába soroljam, hogy ne bántsam meg a lelkiismeretemet. Aludtam rá egyet, aztán kettő lett belőle, de tovább nem várhatok, be kell számolnom róla. Meg kell tennem, mégpedig azért, mert nem hogy egyre erősebben rezonál, de rohamos sebességgel is ülepszik le az emléke, főleg a közelgő év végi buli- és koncerthadjárat árnyékában (ami remélhetőleg úgy is fog történni, ahogy ígérték, mert a jegyeket bizony még mindig nem lehet beszerezni).

Front 1.

Jean-Luc De Meyer

Richard 23.

Front 2.

A helyszín a Sportmax 2., aminek falán még szinte meg sem száradtak az utolsó ecsetnyomok. A pénztárnál ülő ifjú hölgy csodálkozó kerek szemekkel méregeti a másfél mázsás, Front 242 sapkás masszív férfiembereket és a gyülekező feketeruhás embersereget. (Január 1-ére garantáltan hozzászokik a látványhoz.) A szervezők riadtan futkosnak; kezdem magam - végre - egy nagy happening részének érezni. A szokottnál itt most kicsit nagyobb a fejetlenség, ám a dolog hamar sínre kerül, onnan pedig már megy minden, magától is. Az új Sportmax erősen fesztiválszagú atmoszférája kiváló választásnak bizonyult. Valahogy a Pecsás Depeche Mode klub kezdeti korszaka jut eszembe a sok feketével, fehérrel, izzadt felsőtesttel meg bakanccsal, pedig én még akkor egy vidéki oviban toltam, rózsaszín váltócipőben. Tágas dühöngő, ücsörgős zenekedvelőknek lelátó, beszélgetni vágyóknak pedig tánctértől elszeparált, világos, ácsorgós büfé két helyszínen is, na meg, természetesen ruhatár. Remélem, hogy az új sportkomplexum hosszabb távon szolgáltat majd helyet az EBM/industrial, illetve a darkwave/goth szubkultúra hasonló kaliberű összeröffenéseinek.

Közben kósza gondolatként felmerül bennem, hogy a bérleti díj, a csapat(ok) tiszteletdíja és az egyéb kiadások nem kétfilléres móka, és még ha a magyar ipari és dark szubkult apraja-nagyja össze is jön, bizony hosszú távon akkor sem egy jól megtérülő műveletről van szó. Éppen ezért hatalmas kalapemelés a szervezőknek – azaz a Black Head Agency embereinek -, akik a kezdeti zavar ellenére, a tavalyi meghiúsult koncert dacára emelt fővel és összeszedetten hozták el hazánkba a Front 242-t, és a nézők igényeit figyelembe véve remek körülményeket alakítottak ki, amibe már csak a dögös koncertet kellett beilleszteniük. Meglett belga kedvenceink pedig – és ez úgy vélem, főképp a lelkes magyar közönség érdeme – megkedvelték Budapestet, és szívesen jönnének még vissza.

a színpadkép

Daniel Bressanutti

Jean-Luc

Richard akcióban

Ami igazán elégedetté tesz az eseménnyel kapcsolatban, az az, hogy a régivonalas EBM-ütemre lüktető artériák most végre ismét egyszerre robbanhattak fel. A dolog feelingje körbelengte a csarnokot, és én kaptam egy szeletet abból, ami régen sötét militarista talpalávaló volt, amikor a fehér mészfalakon a Front, a DM, meg mondjuk az OMD neve békében megfért egymás mellett, feketével felfújva; amikor már az enyhén felnyírt haj is lázítónak minősült… Igen, lélekben mindenki felrobbant egy kicsit, ám sajnos csak ott. Az oldschool EBM verőere, a nagybetűs Ütem ugyanis elvérzett a pocsék hangosításban. A fülsértő magasak elnyomták a mélyet, amitől a verzék még csak-csak szóltak, ám a refrénekben érkező új hangszínek zajos zsongássá olvadtak össze, amiből a vokálokat helyenként alig lehetett kihámozni. A szervezőség utólag elismerte a hibát, miszerint a helyszín akusztikájának tesztelésére már nem jutott elég idejük. Bízom benne, hogy a következő partin nagyobb figyelmet fordítanak majd erre is.

Azt viszont el kell mondanom, hogy az összegyűltek java, a régről úgymaradt hűséges Front-rajongók tojtak a hangosításra, és éppen ez az, ami mégis elvitte a hátán az estét. Ugyan többen hiányolták a Tragedy Fro You-t, de így is kaptunk egy hatalmas Headhuntert az arcunkba (lásd a videót lentebb - elnézést a pocsék hangért, hangfal mellől készült), ami hangosítás ide vagy oda, azért ütött, amennyire csak illett neki. Aztán voltak még a régi nagy örömdalok: No shuffle, Im Rhythmus Bleiben, Punish Your Machine, és egyéb finomságok. Végre egy igazán reagens közönséggel ordíthattam együtt, és ez a zenekart is felpörgette. Richard 23, akit eddig is nagy színpadi arcnak ismerhettünk, most is hozta a formáját, egy kicsit talán le is körözte Jean-Luc-öt, a csapat frontemberét (már ha el tudjuk dönteni, valójában ki számít annak a színpadon.) Ugyan ő mindig is kevesebbet ugrabugrált Richardnál, de hát ők sem fiatalodnak már meg.



Az előzenekar mindig érdekes elem egy koncerten. Depeche Mode előtt (jaj, hogy már megint felbukkant a nevük itt, a fenébe is, ez van) rendre kifütyülik/leordítják őket a színpadról, ami talán annak is köszönhető, hogy sosem sikerül igazán kompetens bandát találni eléjük a magyar színpadra. Na meg a több tízezres tömegből valakinek úgysem fog tetszeni, és ő okvetlenül fütyülni fog.

Úgy gondolom, hogy az Interzone Inc. nagyon jó helyen volt így, a Front 242 „előszeleként”. Én eddig kisebb színpadon, konkrétan a Gyárban láttam őket, de szerintem itt volt az ideje nagyban játszaniuk. Ha nem is annyian, mint az esti főattrakcióra, de igenis sokan voltak kíváncsiak Interzone-ékra, én pedig kellemesen csalódtam (és valahogy már tudtam előre, hogy kellemesen fogok csalódni) bennük. Jó olyan magyar bandát látni, amely nyilvános közösségi oldalon köszöni meg a megtiszteltetést, hogy ott lehetett; akik a lelátón iszogatnak melletted csendben, majd pár perc múlva maximális rákészültséggel veszik be a színpadot. Előtte még odaugrik hozzám valamelyik, és mosolyogva megkér, húzzak az arcára két fekete csíkot a szemceruzámmal, hogy kicsit marconábbnak tűnjön. Aztán odafönn már egyáltalán nem mosolyog. Néhány, egyébként önmagában semmitmondó szóval tudnám őket jellemezni, ami talán a színpadi produkció hangulatát is visszaadja: mély, sötét, morcos és terepszínű.

Olvastam olyan véleményt, ami szerint a rendhagyó Mikulásest által felelevenített EBM-nek nincs helye a modern elektronikus zenei életben, mégis odapofátlankodik. Én azt gondolom, hogy az Electronic Body Music olyan zenei stílus, ami az idők folyamán többfelé mutálódott (ezek felét nem illeti ma már az EBM kifejezés, mégis használják rá), és ma már nehéz összehozni még egyszer azt a hangzást, amit a 80-as évek szintetizátoraival kreáltak, a kornak megfelelő modernitással. Ha régivonalas EBM-re vágyik az ember, mi mást venne elő? Csak kevesen tudják reprodukálni azt a hangulatot és dinamikát, amivel például a Spetsnaz próbálkozik manapság. Másrészt: csak azért ne hallgassam a régi kedvenc zenéimet, mert az a mai fülnek már elavult? Na ne.

A koncertek utáni afterparty botrányosan kevés embert mozgatott meg, pedig azért szépen összegyűltek az érdeklődők (1000 főt emlegetnek, ami ebben a műfajban nem rossz szám, bár lehetne több is). Azért muszáj keserű szájízzel megjegyeznem, hogy a dj-k hellyel közzel önmaguknak játszottak, a végére pedig már elég monoton szettek szóltak, amiket néha megszakított egy-egy tombolós örömsláger. Remélem, hogy a december 30-ra beígért színes paletta hasonlóan sokszínű afterpartyt vonz majd maga után – élénkebb közönséggel.

A fotókért köszönet Major Brigi alias ...lolita...-nak.