„Kicsim. Kicsikém” – olvasható a 9. lapon, még az első részt jelölő oldalt megelőzően a megszólítás. De vajon tényleg megszólításról van szó? Nézzük a végéről: leghátul, a szerzői utószót követő utolsó lapon egyetlen szó szerepel: „Hazahívlak”. Látszólag ártalmatlan kiszólások, melyek a könyv végigolvasása során nyerik el értelmüket, mégis, nagyon is sokat elmondanak Lisey történetéről, illetve, a Lisey történetéről.

A csaknem hétszáz oldalas regény ugyanis – Stephen Kingtől nem teljesen meglepő módon – magáról az írásról, az olvasásról és a fikcióról szól. Létezik egy tó, melynek partján kivetjük a hálónkat, melynek vizéből mindannyian kortyolunk, állítja a könyv, és ez a tó a szavak, a mítoszok tava, minden író és olvasó álomszerű helye, ahol a tekintetünket megbabonázva a tóra irányítjuk. Ez a tó gyógyító erejű, ugyanakkor a világ, ahol megtaláljuk – ebben a regényben Paragonynak hívják – legalább annyira veszélyes, mint amilyen csábító. A régi allegória lép működésbe: nappal bódító virágillat, káprázatos színorgia és selymes levegő, éjjel azonban kiismerhetetlen vadság, romlottság, rohadás és minden elmét eltorzító, végtelen oldalú szörnyek várják az ide tévedőket.

Lisey, a regény főhőse erre a helyre kénytelen eljutni, hogy megismerje két éve halott férjének, a sztáríró Scott Landonnek a belső világát, s miközben kézzelfogható környezetté válik a fikció menedékeként körülírható Paragony, a történet valóságai szép lassan egymásba omlanak. A csúcspont természetesen a „hosszú srác” – egy kiismerhetetlen elméjű, végtelen oldalú, tarkánfoltos lény – zabálása, amint bekebelezi Lisey üldözőjét, az elmebeteg rajongót, aki a halott férj hagyatékára, kiadatlan munkáira pályázik. Lisey „átviszi” az őrült fickót Scott – és mindenki más – Paragonyába, a képzelet világába, ahol a Scottot egész életében üldöző „hosszú srác” elpusztítja, mintegy példázatául annak, a fikció világában csupán tévelygő figura örökre a fikcióban ragad.

Mindez, persze, kikacsintás az olvasóra: lám-lám, a „Kicsim” beszédaktusával a regény terébe (materiálisan is) invitáló megszólítás a „hazahívlak” fikciót megszüntető performatívumával egészül ki, ráadásul e performatívum a szerzői utószót követően (de még a könyv impresszuma előtt) történik. Vagyis, minden egyes szó, még a valóságos szerző valóságos olvasóhoz intézett valóságos szavai is olyan „halak”, melyek abból a bizonyos tó vizéből kerültek a hálóba. Minden fikció, mert a szavak nem érik el a valóságot, csak a Paragonyt, viszont a Paragonyban ugyanúgy van napsütés, amint telihold, vannak emberek és szörnyek, növények és állatok. A Paragonynak van világa.

Egy nemrég készült interjúban King – amikor beszélgetőpartnere a Lisey történetének életrajzi vonatkozására kérdezett rá (köztudott, hogy a szerző pár évvel ezelőtt súlyos balesetet szenvedett, felépülése hosszú volt és fájdalmas) –, fikció és valóság viszonyát úgy jellemezte, mint a fallabdában a fal és a labda kapcsolatát: a labda nekiütődik a falnak, de azonnal vissza is pattan onnan. A szavak is a valóság látszatát teremtik meg – ennyiben a nyelv „átlátszónak” tekinthető –, de nem nyúlnak át a valóságba, a fikció tere pedig innen nézve konzekvens marad a Lisey történetében: a Paragony úgy változik, ahogyan az oda belépő gondol rá. Azok a „horgonyok” pedig, melyek olykor nehezítik a két világ – a regény világában valós és az ahhoz képest fiktív – közti átjárást, az anyagszerűség olyan ártalmatlan jelölői, melyek a képzeletünkben úgyszólván szellemivé válnak, a könyv lapján azonban a betűk materialitásában horgonyoznak minket saját, könyvön kívüli világunkhoz. Legjellemzőbb talán a gyapjúkendő példája: egy esetben a szülőktől nászajándékba kapott kendő – melyet az író Scott gyapotkendőnek nevez – akadályozza a valós világba történő visszajutást, a betűk változása pedig nem csak értelmezésbeli eltérést mutat, de a két világ különbözőségét, ezzel pedig a Lisey történetének valósága és az azt olvasó valósága közti differenciát egyaránt. De ugyanígy felhozható a regény költött nyelvének valósága: a rendkívül sok egyéni szólelemény – példaként: a „dincs” („bool”), a „kimaszott” („fuck-smuck”) vagy a „gonoszotty” („bad-gunky”) –, Scott, illetve Scott és Lisey sajátos, a létező nyelvi anyagból gyúrt furcsa nyelve egyszerre hat a jelentésképzés mechanizmusára és az anyagszerűség formálhatóságára – mindez persze úgy önkényes, ahogy véletlenszerű, viszont alighanem jelentés és közvetítés alapviszonyából kiiktathatatlan.

Nem rekonstruálom a történetet, legyen annyi elég, hogy az egymásba omló fikciókban és valóságokban (e helyütt tulajdonképpen mindegy is, hogyan nevezzük) a félelmetes „hosszú srác” végül nemcsak Lisey-t, a fokalizált főhőst, hanem magát az olvasót is fogva tartja. Minden házasságnak van egy világos és egy sötét oldala, mondja a könyv, ez a házasság pedig érthető olvasó és szöveg viszonyára egyaránt. A Paragony is kétarcú, jó és rossz allegóriája pedig produktív módon él tovább fekete és fehér, papír és nyomtatott betű egyéni viszonyában. A könyv persze élvezhető „hagyományos” King-regényként szintúgy – senki nem csalódhat, alapos, karakteres, jólformált munka –, de aki (szó szerint) a sorok közé pillant, számos halacskával, kinccsel - pontosabban: dinccsel - gazdagodhat a tóból. Ezt az élményt még az sem csorbítja igazán, hogy az Európa Kiadó szerkesztői ezúttal végezhettek volna alaposabb munkát: a magyar szöveg hemzseg az apróbb elütésektől és vesszőhibáktól, ami azért korábban nem volt jellemző. Persze, ez csak por a gépezetben; aki esetleg unja Paul Auster utóbbi próbálkozásait, és nyitott a hasonlóan szórakoztató mutatványokra, nyugodtan bevállalhatja Kinget.


Stephen King: Lisey története. (Lisey’s Story)
Fordította: Totth Benedek
Európa Kiadó, Budapest, 2008. 684 oldal, 2600 Ft.