Az esemény egyre jelentősebb, s valóban kezd nemzetközi méreteket ölteni. Bíró Tibor fesztiváligazgató a prae.hu-nak elmondta, hogy a januárban szétküldött felhívásokra válaszul, Kubától Szingapúrig, szomszédos és távoli országokból egyaránt érkeztek alkotások, sőt az alkotók többsége személyesen is megjelent.

Nem biztos, hogy a 400.000 forintos fődíj mozgatta meg a világot, bár ami egyeseknek útiköltség, abból Kelet-Európában mi gyakran filmet forgatunk. (Persze nem nagyot, csak kicsit, ám remélhetőleg annál erősebbet.) Egyszerűen van jó oldala is a globalizációnak.

ACélVáros

Miskolc szabadulóban van az évtizedes kommunista toposzoktól. A CineFest rendezvénye mellett ez időszakban történik a Montmartre Miskolc, valamint egy borfesztivál – bővelkedett tehát a város kultúrétvágy- és szomjcsillapítókban. A szabadulásban valamelyest segítségére van az a néhányszáz spontán szerveződő Diósgyőr drukker is, aki ’ Feszítsd meg ’ –et kiabál péntek este a városháza előtt. Öt nap telt el a miniszterelnök, így, vagy úgy, nyilvánosságra került balatonőszödi beszéde után. Ez pusztán annyiban befolyásol, hogy a sétálóutcán vonuló békés zászlólengetők elől félrehúzódunk a Rákóczy Ház tövébe, ahol éppen Borgó, kisfiával keveredik kedves polémiába. A ház kiállítóterméből jön, ahol (általunk) véletlenül Bukta Imre, Wahorn, fe Lugossy, ef Zámbó, Szurcsik, Borgó, Nagy Gábor és hasonló kaliberű művészek kiállítása nyílt meg. Talán tényleg kilépett a város Pataky Attila, meg a bányászketrec lakótelepek takarásából. Azért Miskolc nem mindig ilyen izgalmas.

A fesztivál egy hete alatt a mozitermek látogatóinak száma kb.10.000-re nőtt, ami übereli az eddigi évek résztvevőinek a számát. Egész héten át kellemesen, vénasszonyosan, a műbársonyszékekbe süllyedve, vagy félúton a Művészetek Háza és a Kossuth Mozi között. Aki a 168 óra alatt levetített 82 versenyfilm mindegyikét végignézte, az akár idióta, akár zsűritag volt, a hétvégére éveket öregedett. Elképzelhető, hogy Philip Haucke, aki szintén zsűritagnak volt kiszemelve, ebbéli félelmében hivatkozott egészségügyi okokra távolmaradását illetően. Így az öt bíraszékben, Groó Diana zsűrielnök mellett Napoleon Helmis, a tavalyi CineFest román származású díjazottja, Muray Gábor, a Magyar Nemzet kritikusa, valamint Lajos Géza, a Magyar Televízió Filmfőszerkesztőségének vezetőszerkesztője ült. A fennmaradó szavazatot egyhetes mandátummal kapta meg a diákzsűri. Ennek a kilenc személynek naphosszakat kellett felváltva a mozivászon és a CineFest irodai televíziója előtt ücsörögnie, úgyhogy megérdemelték a pincelátogatást, meg az ingyenkólát. Groó Dianát megkérdeztem, érezte-e veszélyét annak, hogy ebben az összezártságban a nagyzsűri, tudásbeli fölényével, befolyásolja a diákokat.

„Az volt számunkra a meglepő tapasztalat, hogy nem a szakmai tudás számít. Ők egy olyan generáció, akik az értéket tartják szem előtt, hasonlóan hozzánk” - vagyis az olyan minőségeket (minden értelmezési vakvágányt mellőzve), amelyek másnapra nem a film alatt elrágott csipsz sorsára jutnak. Alapvetően egyező döntéseket hozott a két grémium.

Kiosztották az Oskar-nak

A menü sokszínű volt: kis- és nagyjátékfilmek, dokumentumfilmek, kísérleti filmek, és animációk versenyeztek. Délután és koraeste mi is versenyeztünk az ülőhelyekért, általában fair körülmények között. Minden versenyblokkot, amely a Kossuth Mozi Murányi termében lement, másnap a Művészetek Házában is vetítettek.

„Köszönöm, hogy tetszett ez a hideg film Norvégiából, egy ilyen meleg országban!” - mondta Guro Ekornholmen nevetés és pityogás között egyensúlyozva, amikor átvette az Oskar című kisjátékfilmjéért járó fődíjat. Mellette még 12 másik alkotás kapott jutalmat a díjkiosztó néhányszáz nézője előtt. Animációs film kategóriában Anastasia Zhuravleva, orosz rendezőnő Doors are opening c. filmje volt a legjobb, kísérleti kategóriában a horvát Ana Husman The Market-ja . Kisjátékfilmek közül David Martin de los Santos Thake me somwhere else c. alkotása nyert, a nagyjátékfilm-kategória díjazottja pedig egy bosznia-hercegovinai szerző, Ahmed Imamovic Go west c. filmje. A kritikusok díját ez utóbbi kategóriában Dömötör Tamás Premier című Dogma-filmje kapta.

„Volt 3-4, amit érdemes megnézi, de zseniális nem volt közöttük.” - így nyilatkozott Báron György a kritikusok zsűrijének elnöke a nagyjátékfilmekről. Véleménye szerint Taormina és Kairó anyagkínálata borzalmasabb volt, mint Miskolcé, pedig ezek már régóta elismert fesztiválok.

Magyar díjazott még ebben a sorban Hajdú Eszter dokumentumfilmje, az Otthonom, Tarnabod lett. Groó Diana a dokumentumfilmes versenyblokkról kiemelt elismeréssel beszélt: „A dokumentumfilmeknél nálam teljes reveláció volt, hogy a fiatal filmesek olyan korokhoz, társadalmi témákhoz nyúltak, amelyek ennek a generációnak a szemével még nem voltak feldolgozva. Sokkal egészségesebb szemlélettel csinálták meg a filmeket, mint azok, akik átélték az egyes történéseket. Kellő távolságtartással, de emocionálisan.”

Az egyéb díjazottak közül még fontos kiemelni Massimo Amici és Carlo Stoppa The Birth című kisjátékfilmjét, mely a diákzsűri elismerését kapta meg. Az alkotók a kiosztó utáni fogadásra külön dalt komponáltak, melynek kíséretében táncolva adták át a CineFest 3. szülinapi tortáját Bíró Tibor fesztiváligazgatónak és Madarász Péter főszervezőnek.

Az egyéb filmportálokon megírogatják (-ták) a filmekkel kapcsolatos impressziókat a kollegák. A fentebb említett filmek felszínes ismertetését tehát rájuk hagynám. Úgyis csak stílusjáték lehetne, ahogy egyik abszurdumtól a másikig ugrálok. Bár érzékletes volna, mert néhány óra filmömlés után úgy érezi magát az ember, mint egy játékokkal teletömött nejlonzsák, vagy az olvasó, aki egy filmfesztiválról olvas.
Ajánlott oldal: [a]http://www.cinefest.hu[text]www.cinefest.hu[/a]

Nouvelle vague hongroise

Pénteken és szombaton, a vetítésekkel párhuzamosan, nyilvános szakmai konferencia zajlott A fiatal magyar film néhány tendenciája címen. Mivel általában a hallgatóság nem haladta meg egy általános iskolai osztály létszámát, a beszélgetések hangvétele elég bensőséges volt. Talán ez a szükségszerű közvetlenség az egyik alapjellemzője egy fiatal filmes fesztiválnak. Aki ide ellátogat, az nem az óriásproducerek kegyeiért teper, persze ez évről évre változhat, ahogy az esemény magasztosul.

A diskurzusok propozíciója a legújabb magyar újhullám volt: mi az eltérés fiatal és az idős generációk mozija között? Báron György moderátori szerepét azzal a kijelentéssel kezdte, hogy nincsen egyértelmű szembenállás, legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy az idősebbek még a ’papa moziját’ forgatnák, míg a fiatalok megszabadítják tőlük a filmnyelvet. Vannak olyan fiatalok, akik konzervatívabbak a nyakas öregeknél, és léteznek friss gondolkodásúak 50 fölött. „Gondoljunk csak Jancsó Miklósra!” - mondja a kritikus. Nos a támogatásért való verseny egyedi körülmények között zajlik a filmes szcénában. Ha tartalmilag nincs is szembenállás a generációk között, de a források megszerzésében mindenképpen. A szalonsusmusban néha elhangzik, hogy épp ezért, a mesterek inkább tanítványaik szinten- (szint alatt) tartásában érdekeltek, mint a komoly vetélytársak kinevelésében (az egyéb művészeti tevékenységek esetében dettó). Ezen a ponton egy nem újkeletű probléma kerül érintőlegesen említésre: szükséges volna egy külön pénzügyi alap a kezdő filmesek részére.

Magyarországon elég kicsi a celluloidjátszótér. Kíváncsian várjuk Etyekwood hatásait, bár az amerikai klisék magyar alkalmazása sokszor parodisztikusan hat, ahogy azt Németh Gábor forgatókönyvíró megjegyezte. Persze nem a termékmenedzselési klisékre gondolt, hanem, az olyan különleges alkalmakra, amikor Dobó Kata az Európa Expresszen hadonászik egy berettával. Viszont financiális oldalról egyre kézenfekvőbb a nyugati, indusztriális közönségfilmgyártás módszereit követni. Itt a hierarchia csúcsán az executive producer áll, akinek a filmezéshez csak a popcorn által van köze, kicsit piacképesebbé alakítja a kész forgatókönyvet, megvásárol hozzá egy márkanevet, mondjuk Bruce Willis-ét, aztán hozzá választ valamilyen ízfokozót, egy rendező személyében, aki együttesen tud asszisztálni a színésznek és a mecénásoknak. (Magyarországon azért nem ennyire termelésracionalizált alapokról indul az új produceri szcéna kialakulása.) Ebben a rendszerben központi szerepe van a forgatókönyvnek, illetve eggyel szemléletesebb változatának, a treatment-nek, ugyanis ezzel lehet házalni– ’reality check’, ahogy Fecsó Zoltán a professzionális moziról tartott előadásában nevezte. A forgatókönyvírás felértékelődése nálunk csak az utóbbi 10 évben tapasztalható. Egészen a 90-es évekig pusztán krízis helyzetben fordult egy rendező íróhoz, míg az amerikai iparban ez olyannyira specializált tevékenységgé vált, hogy még a könyvíráson belül is szegmentálódtak a feladatok. Ez magyarázat sok jól megforgatott filmünk gyenge dialógusaira.

Németh Gábor, a konferencia keretében, fiatal forgatókönyvíró diákjainak tette föl a kérdést: van-e új a hazai filmezésben? Miután mindhárman elcsöndesedtek a feladat előtt, egyikük taktikusan megjegyezte, hogy minden klisé magyar megvalósulása újat hoz. Kezdetben ez kibúvónak tűnt, de minden esztétizáló filmelméleti vitát megkerülve, a professzionális filmgyártás kialakulásának tendenciájában láthatunk új hullámot, ahol nemzetiségre való tekintet nélkül fogyasztható közönségfilmek készülnek, külföldi és magántőke bevonásával.

Un certain regard

Nem. Nem igaz, hogy nincs megújulás a mainstreamen kívül. Erre bizonyíték a 37. Magyar Filmszemle, vagy Cannes. ( A CineFest Világjárók válogatásában bemutatott Taxidermia, Egyetleneim, Friss levegő és A vírus végignyerték Európát.)

Sőt, most reménykedhetünk, hogy Hajdú Szabolcs Fehér tenyérrel veszi át az Oscar-díjat, megutaztatva a művészfilmet a dohányzó mozik és éjszakai adássávok gettóján kívül. „Van új magyar film, de nincsen új magyar kritika.” - mondja Báron György. Ez összecseng Stőhr Lóránt kijelentésével, miszerint az utóbbi néhány év dokumentumfilmes és játékfilmes történéseit érdemben nem tárgyalta ki a jelen kor. Bár a filmtémájú írások megszaporodtak az internet adta, ellenőrizetlen publikálási terek által, de a kritikusok kritikára való kritikája szerint, ezek nem sokban különböznek az olvasói levelektől, tehát többségükben nem is alkalmasak minőségi diskurzusra. Némi szakmai eleganciával stílusközpontú írásoknak nevezték őket. „Az jó, hogyha 800.000 ember ír filmkritikát. De nem biztos az, hogy 800.000 ember szavazásával kell eldönteni, hogy az illetőnek veseköve van, vagy nem. Nem lehet tudni, hogy hol a különbség a szakmai vélemény, és a demokratikus többség véleménye között. Persze az sem jó, ha 2 ember dönti el a 800.000-rel szemben, hogy ez a FILM, és ti meg le vagytok szarva” – mondja Báron, reagálva arra a kérdésre, hogy lehet e pozitívuma annak, ha nagyobb a kritikusok versenymezőnye, és teszem azt, olyan tehetségek is lehetőséget kapnak, akik amúgy nem. Csapda. Az író a célközönség meghatározása által igazodhat el. Ez olyan távlatokba röpíti a problémát, hogy a klasszikus értelemben vett kritikához ki kell képezni a modern értelemben vett kultúrafogyasztót. Nyilván lehet zsákutca, ha a stílus a tudatlanságot takargatja, de ugyanúgy az, ha a merev logikai váz és a terminológiai virtuskodás az élvezhetőség, vagy az eredetiség rovására megy.

Pszeudokonklúzió

Éjfél előtt, az alkotókból, szervezőkből és zsűriből álló, minden szereptől lepucérult egyveleg, bormámorosan rázza magában a marcipántortával spékelt sztrapacskát a Hair ’I got life’-jára. Semmi póz nem maradt szombaton a díjkiosztó utáni fogadásra. A vendégek túl jókedvűek, a házigazdák túl fáradtak voltak. Bár a filmszakma Miskolcot nem tűntette ki jelenlétével oly mértékben, ahogy megérdemelte volna, de hangulatban egyelőre ennek csak az előnye látszik. A szervezőknek járó tisztelettel, persze, még több támogatást és vendéget kívánok, bár Pécs Nemzetközi Filmünnepe mellett (amely annyi állami támogatást kap, amennyi az egész CineFest költségvetése) inkább az underground hangulattal és a közvetlenséggel maradhatnak versenyben. Reméljük, hogy mindezt jövőre is megadja a CinerFest-nek a sok tehetséges fiatal, és a jó szervezői csapat.