sorozat első három, most megjelent regényét Nógrádi Gergely írta át. Az újramesélésekre – Nógrádi szerint – elsősorban azért van szükség, mert sok gyerek nem tud megküzdeni az eredeti klasszikus művek archaikus nyelvezetével. A szavak 20-30%-át egyszerűen nem értik, így aztán sosem tudják majd meg, hogyan áldozta fel magát Baradlay Jenő a fivéreiért. Nógrádi hozzátette, az igazi kérdés nem az, hogy a gyerekek olvasnak-e még Gárdonyit vagy Jókait, hanem hogy egyáltalán olvasnak-e bármilyen irodalmat. A megkérdezett szakértők (Cserhalmi Zsuzsa, Fenyő D. György) ellenben azon a véleményen vannak, hogy a gyerekek még mindig, igenis szívesen olvasnak, de természetesen olyan szövegeket, melyek az érdeklődésüknek megfelelnek. Ezért fontos lenne a kötelező olvasmányok megsárgult listájának revíziója.

"Átírások szinte azóta léteznek, amióta létezik irodalom. Gyermekeknek szóló átiratok pedig azóta, hogy a gyerekolvasó megjelent az irodalom (szociológiai) történetében, vagyis amióta szempont az, hogy egy gyerek el tud-e olvasni és át tud-e élni valamit (vagy hogy jó-e, ha elolvas és átél valamit), ami eredetileg felnőttek számára készült. így lehetséges az, hogy az Ezeregyéjszaka meséit szinte csak gyermekeknek szóló átiratokból ismerjük (hiszen a teljes Ezeregyéjszaka kiadása magyarul csak kb. 10 éve kezdődött el), így lehetséges, hogy a Robinsonnak vagy a Gullivernek ezernyi változata, rövidített kiadása és átírt formája forog közkézen.

Az angolszász oktatásban iskolai célú átiratok tucatjai forognak közkézen, és teljesen elfogadott az az eljárás, hogy az iskolai munka során egy rövidített-átdolgozott változattal találkoznak a tanulók. Vélhetően sokan ismerik azokat a mára klasszikussá vált átiratokat, amelyeket eszünkbe sem jut kárhoztatni, mint például a Lamb-testvérek Shakespeare-meséi, Radnóti remek Don Quijote-átirata, vagy Szabó Árpádnak a két Homérosz-eposzt elbeszélő könyve (A trójai háború, Odüsszeusz hazatér). Az átírást tehát, mi több, a pedagógiai célú átírást tehát nem tartom eleve elítélendőnek vagy rossznak, és nem tartom új jelenségnek." (Fenyő D. György) 

A különbséget az átírt történet és annak eredetije között Nógrádi a következőkben látja: „A hűséggel újramesélt változatokban minden fontos epizód, szereplő és lényeges motívum benne van. Az újramesélő törekszik rá, hogy »átmentse« az eredeti szerző gondolatiságát, lelkiségét. Az újramesélt verziók nem sztorikivonatok, hanem teljes élményt adó regények. Ráadásul olyan regények, amelyeket a gyerekek és a pedagógus, könyvtáros felnőttek – a visszajelzések alapján – nem tudnak letenni, annyira megragadja őket, ami persze az eredeti regényt dicséri. Még újramesélve is katartikusak. Mellesleg a tanárok, könyvtárosok tucatjával rendelik meg iskolájuk számára a sorozatot, ha elolvasták. Ehhez nem kell kommentár.”

Az átírások sikertörténete - ahogyan az Fenyő D. György, a Magyartanárok Egyesületének (ME) alelnökének összefoglalójából is látható – nem most kezdődött, és nem is kapcsolható egyértelműen a megváltozott olvasási szokásokhoz. A Nógrádi-átiratokról egyébként az ME-nek nincs egységes álláspontja. Fenyő D. György akkor tartja fontosnak az állásfoglalást az ME részéről, amikor valami olyan történik az oktatásban, a magyartanításban, a pedagógiai közéletben vagy az irodalmi életben, ami lényeges, ami a jelen vagy a jövő oktatására jelentékeny hatással bír. „Véleményem szerint viszont most nem történt több, mint született egy újabb átírat, nagy reklámot kapott, majd az elutasítás révén a figyelem középpontjába került. Holott szerintem nem történt lényeges szellemi esemény, ez a könyvsorozat nem lesz a magyartanítás megreformálója, de megrontója sem” – tette hozzá az ME alelnöke.

Abban a kérdésben tehát, hogy kellenek-e átiratok, az átíró és a pedagógus is egyetért. Nógrádi vállalkozását Fenyő D. György nem is azért kritizálja, mert átírt és átír néhány klasszikust. A hibákat pedagógusként és olvasáskutatóként magában a Nógrádi-szövegekben látja: „A könyvsorozat rossz, a nyelve igénytelen, nem nevel olvasásra, nem segít az irodalom megszerettetésében, nem tesz semmit hozzá az eredeti művekhez, és úgy rövidíti le őket, hogy az érdekességüket, savukat-borsukat elveszi. Aki idáig szerette ezeket a regényeket, nem fogja szeretni az átiratokat; aki idáig nem szerette őket, az nem fogja megszeretni ezektől, aki idáig olvasott, az ezután is az eredetiket fogja keresni, és aki idáig nem olvasta el őket, ezektől az átírásoktól nem fogja inkább olvasni. Az átiratok gyengék, de nem bűnösek vagy kultúrarombolók. Vitatkozni lehet velük, harcolni ellenük azonban nem nagyon érdemes. A nagy tiltakozó akciók már eddig is sokkal több figyelmet irányítanak feléjük, mint amennyit megérdemelnek. Elkészültek, és úgy el fogjuk felejteni őket, hogy három év múlva már senki nem is fog emlékezni rájuk. Egy újramesélt történet értéke attól függ elsősorban, hogy sikerül újramesélni a történeteket. Ez most nem sikerült.”

Nógrádi Gergely azonban más szempontot tart fontosnak az átírások megítélésénél, azok sikerét inkább az olvasói visszajelzések szerint értékeli: „Az öröm fertőző, mint az influenza. Ha egy gyerek elolvassa majd az osztályból, és tetszik neki, akkor el fogja mondani a többieknek, hogy »képzeljétek, hajnalig olvastam. Nem tudtam letenni«. Ha nem tetszik neki, akkor rosszul dolgoztam.” Nógrádi szerint a már felnőtt generációk is főleg átdolgozásokon keresztül ismerkedtek meg több nagy klasszikussal, ezért feltételezhető, hogy az új átdolgozások is sikeresek lesznek a gyerekeknél.

Ki az átdolgozás szerzője: Jókai, Gárdonyi vagy Nógrádi?

A Klasszikusok újramesélve köteteinek címlapján csak az eredeti szerzők neve szerepel, az átíró Nógrádié nem. Ez az egyik olyan tulajdonsága az újraírásoknak, melyet a különböző fórumokon kritizálnak a hozzászólók. Hogy miért ezt a szerkesztői gyakorlatot választották, Nógrádi így nyilatkozott: „Először is: ezek a szövegek Jókai és Gárdonyi szövegei többségükben. Másodszor a gyakorlat Magyarországon és külföldön száz-kétszáz éve az, hogy az átdolgozó, aki az írót és az olvasót alázattal szolgálja, amikor újramesél valamit, nem szerepel a borítón. Sem Ausztriában (munkaközösség írja át), sem Németországban (Dressler Kiadó, ismeretlen szerző mesél újra), sem Franciaországban. Jókai életében Bródy írta át Jókai négy regényét, de úgy, hogy „a jó édesapja is alig ismert rá”. A borítón csak Jókai Mór neve szerepelt. Ezt nagy mesemondónk jóváhagyta. Miért akar mindenki okosabb lenni, mint Jókai Mór?” Ezzel szemben sokan úgy gondolják, az átiratokat a borítón csak az eredeti szerzővel és címmel feltüntetve forgalmazni egyszerű píárfogás, mely a vásárlók megtévesztésére is épít.

Nógrádi nem kíván foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy az átírások mennyiben tükrözik az átíró olvasatát, és mennyire változtatják meg ezzel az eredeti szöveget. Cserhalmi Zsuzsa, az ELTE BTK Irodalmi- és Kultúratudományi Intézetének oktatója szerint azonban a kérdés megkerülhetetlen: egy jelentősen megrövidített szöveg kénytelen elhagyni bizonyos részeket az eredetiből, az pedig, hogy mi fog kimaradni, az átíró döntése, tehát az átírt szöveg már nem azonos Jókai vagy Gárdonyi szövegével. Az átírások csapdája az, hogy tévedés azt gondolni, hogy az eredeti szövegek „lényege” átadható, a „lényeg” ugyanis aszerint változik, éppen ki olvassa, értelmezi az adott szöveget. Ráadásul az átírt könyveket is olvasni kell: ahhoz pedig, hogy a klasszikusok olvasására ösztönözzük a diákokat, meg kellene tanítani őket irodalmat olvasni – ehhez pedig inkább adaptív tanárokra volna szükség, mintsem lebutított, az átíró értelmezésén keresztül közvetített szövegekre.

Mi kell ahhoz, hogy eredeti klasszikust olvasson a tizenéves?

Fenyő D. György szerint nem érdemes különbséget tenni az átírások és a rövidített, zanzásított kiadások között abban az értelemben, hogy melyik a „kevésbé rossz”. A kötelező olvasmányok esetében vannak egyértelműen jó megoldások, értelmetlen tehát a rosszak közötti különbségeket mérlegelni. Az átirat, kivonat, zanzásítás, iskolai célú könyvhelyettesítő összefoglalás azonban mind-mind a rossz megoldások közé tartoznak.

Az új iskolai tanterveknek köszönhetően a pedagógus szabadon választhatja ki a kötelező olvasmányokat, a megszokott iskolai kánontól azonban csak kevesen térnek el. Pedig ez a pedagógusi szabadság számos előnnyel jár, és így megkerülhetőek azok a szövegek, melyek indokolhatják az átírások szükségességét. Az átírás egyébként sem biztos, hogy vonzóbbá, érdekesebbé teszi a történetet. Amire valóban szükség van, az az új módszerek, technikák, eszközök használata, és a szemléletváltás az oktatásban. Fenyő D. György röviden, öt pontban foglalta össze a pedagógusi szabadságból fakadó előnyöket:

1./ Választhatunk más elolvasandó könyvet, olyant, amit a diák el tud olvasni.(A törvény nem írja elő, mik legyenek a kötelező olvasmányok.)
2./ Választhatunk ugyanattól a szerzőtől más művet, könnyebbet, rövidebbet, olvashatóbbat. (Jókaitól például A nagyenyedi két fűzfát, esetleg nyolcadik osztályban Az új földesúrat.)
3./ Olvastathatunk részletet.
4./ Kitalálhatunk, illetve alkalmazhatunk olyan technikákat, amelyek megkönnyítik a diákok számára az olvasást, és eljuttathatjuk őket az eredeti könyvekhez. (Például: előzetes közös hangos olvasás; közös hangos és csöndes egyéni olvasás váltakoztatása; előzetes motiváló feladatok, és így tovább)
5./ Olvastathatjuk ugyanezeket a könyveket később, abban az olvasási fázisban, amikor diákjaink alkalmassá váltak az adott könyv elolvasására. (Például a Légy jó mindhaláligot nyolcadik helyett tizenegyedik vagy tizenkettedik osztályban.)

A Nógrádi-féle átírások körüli „botrány” is mutatja, hogy az iskolai kötelező olvasmányok kánonának kérdése foglalkoztatja a közvéleményt, ám a pedagógusok, szakértők véleményéből az is nyilvánvaló, hogy a megoldást másfelé kellene keresni: a mai kor diákjai számára esetleg kevésbé érdekes vagy nehéz nyelvezetű kötelezők megcsonkolása és leegyszerűsítése helyett nyugodtan lehetne más, egyszerre érdekes és értékes könyveket feladni kötelező olvasmányként, illetve különféle oktatási módszerekkel a lenézett, elavultnak tartott klasszikusokat is befogadhatóvá lehet tenni.