A Trafó az elmúlt években már számtalanszor adott helyt a kortárs kiállítások, tánc- és színházi előadások mellett (új)cirkuszi produkcióknak is, és ezzel Magyarországon eléggé egyedül áll. Idén a Francia Intézet támogatásával sorozatot indított Circle Around címmel: minden hónap utolsó hétvégéjén cirkusz van programon, közönségtalálkozóval, szakmai beszélgetéssel körítve.

E sorozat harmadik részeként ismét egy „intim”, finom humorú szólóestet láthattunk Eric Lecomte-nak köszönhetően. 2004-ben alapított társulatának neve - mely egyben első produkciójuk címe is – nem takar mást, mint a gravitációnak engedelmeskedő testek gyorsulási sebességét: 9.81 m/s2. Légtornászról lévén szó mindez igen találó, hiszen folyton a természet törvényei ellen dolgozik, teszem hozzá, bámulatos ügyességgel, de csupán ez nem lenne elegendő egy olyan megragadó alkotáshoz, mint a 9.81. Hisz' a cirkusz alapvető nézői élménye az artisták illuzórikus könnyedséggel végzett, emberi korlátokat átlépő mutatványa, és ehhez elég pár veszélyes szaltó a magasban, kötéltánc bekötött szemmel. Lecomte azonban egy mikrokozmikus világba varázsol minket, miközben folyton váltogatja a tér dimenzióit.

Voltaképp az első 5 percbe sűrítve, nagyon egyszerű módon bemutatja darabja lényegét, amikor egy, a színpad hátuljától az elejéig a földre kifeszített kötélen „föl” kapaszkodik, majd megfordul, vissza, aztán megint előre, most már kötélhúzás-szerű mozdulatokkal, de az oldalán csúszva, végül a vállain csúszva, lábaival az égben kalimpálva. A kötél itt tengely, mely hol függőlegesen, hol vízszintesen feszül a térben, Lecomte pedig végigzongorázza az összes módot, ahogy végigkapaszkodhatunk egy kötélen. A földet még jó ideig nem hagyja el, azon csúszkálva, rúdtól rúdig rugaszkodva úszik az „űrben”, míg egyszer csak föl nem fedez egy e síkra merőleges oszlopot, egy kötelet, és ezen fölsétálva el nem talál a fejünk fölött lebegő házikóba, ami leginkább egy nagydarab lyukas sajtra hasonlít. Az újcirkuszi előadások egyik erőssége általában a „díszlet”, mely nem szimpla háttérként funkcionál, hanem egyben az artista eszköze is, és ezért több feltételnek kell megfelelnie. Elég kompaktnak, könnyen szállíthatónak, és felépíthetőnek kell lennie, hisz nem egyforma helyszínek várják a fellépőket. Ezen kívül elég multifunkcionálisnak kell lennie, átalakíthatónak, minél kihasználhatóbbnak. A leleményesség, ahogy e díszletelemeket kitalálják, megépítik, és ahogy „körékoreografálják” a darabot, lenyűgöző. Lecomte házikója a magasban leng, ablakából a főhős gyermeki ártatlansággal tekint körbe, végéből lelógatja lábát, alul kimászva, fejjel lefelé csimpaszkodva felméri az alatta tátongó űrt. Az előadás közepén pedig a házikó egyszer csak szétnyílik, kétdimenziós mászófal lesz belőle, melynek amorf nyílásain Lecomte százféle módon mászik le-föl, ki-be, át-vissza. További sajátossága az újcirkusznak, hogy igen erős atmoszférateremtő képességük, mindegyik egy kis külön világot teremt, külön történetet ad elő. Lecomte nagyon egyszerű eszközökkel dolgozik, például két írásvetítőt használ (azt az igazi iskolait), melyek egyikébe vetítőfólia helyett egy akváriumot helyez aranyhalakkal, a másik egy kis szerkezetből egyenletesen hulló, piros és kék színű folyadék cseppjeit nagyítja fel. Minden folyton mozgásban van, akárcsak a természetben. Lecomte játszik nemcsak a dimenziókkal, de a méretekkel is, a darab első pillanatától kezdve, mikor egy nagy egérlyukból bújik elő. Néha majom, mely gyümölcsért kapaszkodik a fára, néha kígyóként tekereg, néha halak között lubickol.

Ha nem is beszélhetünk konkrét cselekményről, mint jelen esetben is, főhősünk mégis „evolúciós” utat jár be a „földszinttől” az égig, a földön csúszástól a repülésen át a talpra állásig. Végigkíséri ebben egy piros léggömb, mely újra és újra fölbukkan, néha elérhetetlen magasságban, néha sétapartnerként, asszociációk (cirkusz, gyerekkor, játék, magány) egész sorát megindítva. Mikor Lecomte végül talpra áll, ollóval elvágja a lufi „kötelékeit”, mely addig a földön tartotta, és a ballon a magasba emelkedhet. A látvány nem engedi el az ember tekintetét, így elnézhető az egyes részek túlnyújtása. A néző, mint egy perpetuum mobile csodáját, nézi Lecomte „természetellenes” hajlékonyságát, látszólag erőkifejtés nélküli emeléseit, kapaszkodásait, melyek kortalanná teszik az alkotót/szereplőt. Sajnos ebből időnként mégis kizökkenti az embert, hogy nem mindenhol tudta megoldani észrevétlenül az eszközök (kötelek, csatok, karabinerek) átcsatolását, és sokszor megcsikordulnak az oszlopok, fémek. Kicsit megoldatlan lett az előadás vége is. Az előadás összességéhez mérten ez már csak kákán csomót.




Compagnie 9.81
(Trafó, 2008.11. 28-29-30.)

Írta és előadja: Eric Lecomte
Hang: Florent Pasdelou, Thibaut Garnier
Világítás: Eric Lecomte, Thibaut Garnier
Jelmez: Yolaine Guais
Management: Charles Vairet
http://www.9-81.com/

A Trafó további cirkuszi programjai:

2009. jan. 4-6: Zimmermann & de Perrot (CH): Gaff Aff

2009. febr. 19-20: Ville Walo & Kalle Hakkarainen (Fi, F): Katoamispiste / Vanishing Point