A Kenyércédulák sokatmondó cím: megelőlegzi az egész kötet hangulatát, jellegét. Hétköznapiság, a díszítettségről, klasszikus értelemben vett szépségről való lemondás, ugyanakkor az irodalom mindennapi betevő-jellege, nélkülözhetetlen volta is kiolvasható belőle.

A naplószerűségnek egy olyan, mondhatni kényszeres változata, amely már-már szüsziphoszi attitűdöt sugall. Abbahagyhatatlan nekifeszülések egy bevégezhetetlen feladatnak - a kudarc teljes tudatában. Magyarázkodás, melynek alapélménye a létezés maga, amelyre újra és újra rákérdez a versben beszélő narrátor. A kötet szövegei ingáznak a teljes objektivitásra törekvő személytelenség, és a legbensőségesebb személyesség között. Az utóbbihoz sorolható versek egy egyes szám második személyű megszólítotthoz szólnak, legtöbbször a féltés, a másik elveszítésétől való félelem hangján. A bagatellizálástól a megható, tragikus megszólalásig terjedő érzelmi síkon mozgunk, s így  jöhet létre az a kettősség, ahol valami egyszerre lehet ironikus és tragikus. (ld: Péntek - 7, vagy Vasárnap - 13, Hétfő - 31) Ezek a történetek, miközben kötelező körként a történetmesélés kudarcáról is szólnak, mélylélektani eredetű közvetlenséggel mesélnek arról az egzisztenciális elszigeteltség-élményről is, amely Szijj Ferenc költészetének alapköve.

Ez az intellektuálisan egyszerre letisztult és túlterhelt líra valójában ugyanolyan könnyen vált ki elismerő biccentést az olvasó részéről, mint amilyen nehezen szerethető valaki más számára. Szinte biztosra vehető, hogy a Kenyércédulák időtálló kötet, jó eséllyel még érettségi tétel is lesz belőle (már ha lesz ilyen a jövőben), mégis: bizonyos hangoltság szükségeltetik az olvasásához; kesztyűs kéz és pihent agy kell hozzá. Mert hiába érezzük végig, hogy ezek az énre és a világra való kontemplatív rácsodálkozás versei, és tudatosan használnak lecsupaszított, köznapi, dísztelen nyelvet és direkt ismétlik állandóan magukat, mert tudják, hogy elmondhatatlan dolgokat ostromolnak fáradhatatlan. Mégis: olykor, sokadik olvasásra is, egyszerűen csak idegesítőek számomra az olyan sorok, mint: "Ez a test. Majd csak a fájdalom. / Vagy egy másik, a tiéd, ha vagy, / úgy akkor az enyém, vagy nem is annyira / másik, vagy az enyémben semmi másik, / csak én, és a tiedben sem én." (Kedd - 34.)

Sok. Néha a feszültség is túladagoltnak tűnik, érdemes lenne megszámolni a 'de', 'vagy', 'ellenkezőleg', 'éppen'-kitételeket a könyvben, szinte minden szakasz egy ilyen ellentételező kapcsolattal kötődik egymáshoz, ez az olvasóban is feszültségeket kelt, ami megfelelő adagolásnál brilliáns szerkesztési stratégia, ám itt a kötetben több, mint ami jól esik. Persze Szijj Ferencnél fel sem merül a gyanú, hogy kellemes, olvasóbarát verseket keresne, nála az írás valószínűleg imperatívusz, és ha feltételez valamit az olvasójáról, valószínűleg azt, hogy nála az olvasás is az. Ebben az esetben viszont fölösleges is lenne a könyvről recenziót írni, hiszen egy olyan kötetről, amely lemond az értelmezhetőségről, tapógatózni egy homályos értelem iránt, talán még szüsziphoszi vállalásnak sem mondható.

Úgy írja újra a szürrealista és avantgárd hagyományt, hogy közben képtelen lemondani a világ megértéséről. Sőt, mintha minden verset ezzel a szándékkal kezdene el írni, s így minden kész vers vereségélmény lenne. "A jóindulat a legtöbb, és már az is katasztrófa", írja (Péntek - 37), mert a Szijj-lírában a versnek tétje van, ezt még azon kritika is belátja, mely bevallottan nem tud mit kezdeni a kötettel.

A vélelmezett olvashatatlanság oka feltehetően az a sajátos retorikai felépítettség, amely egy-egy töredékes megállapításból kiindulva szervez egy egész versszakot, így aztán csak töredékeket kapunk, de a töredékből mindig megpróbál az egészre vonatkoztatni. Azán persze olykor éppen elbizonytalanít, még abban a villanásnyi információban is, amiben a vers elején még biztosak lehettünk. Vagy épp az ellenkezőjére lyukadunk ki, ha egyáltalán kilyukadunk. - e leglátványosabb retorikával bíró versek egyik legjellemzőbb példája a Vasárnap - 38. című vers.

Nem összefüggéstelen a szöveg: az egymás utáni mondatok vagy asszociálják vagy ellentételezik vagy magyarázzák egymást. A szürrealizmus csak díszlet egy gondolati lírához. Puritán, monolitszerű versek ezek, a legtávolabbi asszociácó sem tűnik erőltetettnek vagy esetlegesnek. Mintha valamiféle belső kötelességtudat termékei lennének.

Ha megnézzük például a 22. o. Kedd című verset, kimondottan erős koherenciát találunk: "Mások helyett is nekem kell félnem" - indít a vers tipikus Szijj-féle paranoiával. Nemsokára a félelem tárgyára is fény derül: a gépek, a motorban rejlő kis robbanások, és egy sejtelem, egy nagy robbanás sejtelme, "amely mindenkiről lerepíti e legnehezebb kalapot is, / vagy egy hibás jegykiadó automata / miféle tébolyult szörnyeteggé képes átváltoztatni / bármelyik arctalan ismerős". Tehát egy hirtelen inverzió következtében már nem is a gépektől félünk, hanem az emberektől, az arctalan ismerősöktől. Akik ha nem is maguk lesznek szörnyek, "vagy ha nincsenek is / mások, távoli országba léptek át a zenélő kapun, / és onnan üzengetnek annak a (...) vadállatnak, amely (...) semmi kétség engem próbál kifelé fordítani / mindenestül, mindenkinek." A félelem tehát csak lassan bomlik ki ebben a versben, előbb a gépek, aztán a gépek által felbőszített arctalan ismerősök, végső soron az általuk fedühített vadállat, amely kifelé akarja hősünket fordítani, "mindenkinek". A fóbiák jellegzetes mélyanalízise a vers, a félelem végső tárgyához lyukadunk ki, a belsőnk, a szeméremmel őrzött belső szörnyek, vadállatok kiszabadulásánál

Ez a szemérmes paranoia teszi a versek narrátorát introspektívvé és kontemplatívvá, szemléli a világot, szemléli magát, és próbál értelmezni, saját esetlegességének tudatában. "Csinálni ezzel valamit" - lehetne akár mottó is a 32. o. Keddjének mondata, "mert itt már micsoda mit jelent" (25. o, Kedd)

A sok elbizonytalanítás közepette néhol ki-kibújik Szijj ars poeticája a kötetben, mint például az egyik Péntekben, a 89. oldalon: "Nehéz feltételes munkát végzek, / ahol a feltétel bármi lehet: nyúl szalad a mezőn, s észreveszed véletlenül / a vonat ablakából". Hiába lezártak, kőbe vésettek ezek a sorok, mégis bárhol, bármikor folytathatóak, anélkül, hogy ez érdektelenné tenné a verseket, hiszen a Szijj-féle know-how éppen az, hogy tökéletesen idegen képeket helyez egymás mellé, így idegeníti el az olvasót végül magától a léttől is. "Az emlékek / nélküli időben amúgy is hátrányos a túlzott létezés."

Nem mondhatnám, hogy a Kenyércédulák darabjai könnyű versek - egy igen szűk, kihívásokat szerető réteget körében lehet inkább népszerű, de ez Szijj Ferencet feltehetően nem zavarja, hiszen ars poeticája:

"A szabad tervezésben 
egy anyagszerű pont leszek, az elég nekem,
talán túl sok is."