Füvet nevelsz az állatoknak és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen,
a szívét meg borral vidíthassa, hogy az olaj kenetül szolgáljon fejére, s a kenyér erőt kölcsönözzön neki.
Az Úr fái is teleszívják magukat, a Libanon cédrusai, melyeket ültetett.
A madarak rakják ott fészküket, tetejükön a gólya tanyázik.
A zergéé a hegyek magaslata, a borz a sziklák közt rejtőzik.
Te alkottad a holdat, hogy az időt mérje, és a nap is tudja, mikor nyugodjék le.

104. zsoltár

Magas- és mélykultúra megy a sivatagban, és meglátnak egy magasnyomású gólyát. Te, aszongya mélykultúra, hogy elvágta török gyerek neki, hát annak már az értelmezési horizontját is szabad? Ej, ni, hiszen kilátszik neki a vénája! Mit vicikvacankolsz, mongya neki magas-, az nem a vénája, hanem tíz az ötödiken hektopaszkál, és folyton változik. Igen?!, riposztál mély-, akkor hogy lehet, hogy csak szívja, szívja, szívja a véremet, és sosem enged tovább?! Te, hülye, hát attul posztmodern!

Tudom, hogy a posztmodern már elavult, mint iskolaköpeny kínja a behegesedett tinédzserlelkeken, mégis, akinek a posztmodern a szívügye, az kiteheti a szívére a neki kedves beakadásjelzőt: 2008 karácsonyára megjelent a Magvető ultimate karácsonyi ajándéka, a huszonhat magyar írót egyenként kétszer kétszer tartalmazó Magvető írótükör 2009, amely egy írónaptár. Fejenként két fotót és két szöveg(részlet)et kapunk a magvetős íróktól, de ennyivel nem kell megelégednünk. Bár az ötvenkét hétre lebontott naptár az elavulóban lévő névnapokat nem tünteti fel, a magyar és világirodalom kistükrében szereplő alkotók születés- és névnapjait nem kell nékülöznünk. Az ember, persze, saját magához lapoz, pár évtized különbséggel Takács Zsuzsával egy napon születtem, de vajon nem fontosabb-e halálnapunk, amelynek sorsostársairól aligha fogunk értesülni időben? Sose tudjuk meg. Petőfi Sándornak azonban utánanéztem: a névtelennek megmaradó szerkesztő elfogadja a fikciót, hogy ott halt meg Sighisoarában (másnak térkép e táj), megtagadván a barguzini nővé operálás ultimate igazságát.

Szeretjük a fotókat, de jobban szeretjük (-nénk) az igazságot. Ezek a fotók mind fekete-fehérek, de a fotós Burger Barna durván belemártotta őket a harmincas évek szépiájába. Nyúlj hozzá az ujjaddal: a reklámban ezt már multiszenzorális élménynek hívják, és cigarettát árulnak vele direct mailekben. A világos színek csúsznak, akár a meztelen punci, a sötétek azonban a smirdlipapír nosztalgiájával dörzsölik szét ujjaidat – ugyan hol van már a kistutaj, amit lealázva osztályozott kettesre Kóródyné? Hitegethetjük magunkat, hogy az idézetgyűjtemény rulez – bár ellentmond a posztmodernáció totális relativizációjának, de ez hülyeség: a posztmodernnek semmi sem felel meg és semmi sem mond ellent – lehet, hogy nem is létezik? Úgyhogy ne hülyítsük magunkat: ebben a naptárban az a jó, hogy nézegethetjük kedvenc, útált vagy éppen teljesen ismeretlen íróinket, költőinkat.

Hogy július utolsó hetére Bánki Éva úgy tekint, mint Yoda Marci nevű cicánk a gombolyagra. Hogy november idusán Kertész Imre mintha valóban föl akarná számolni önmagát – ahogy a mellékelt ábra és idézet egyszerre mutatja. Hogy Darvasi László milyen egyedülálló és – sokat kerestem a szót, de nincs rá jobb: – szexi módját mutatja az öregedésnek. Ám a legszórakoztatóbb a szó fizikai kortalanságába belelépő Tóth Krisztina, aki hol huszonkét éves önmagával vési bele magát látóközpontunk redőibe, hol pedig per definitionem fordít hátat a mindent kiégető ellenfényben.

Személyes ízlésemnek azonban a legizgalmasabbak az írói tájképek: csatadúlta dolgozószobák, egyenesnek tűnő szakaszokból alkotott kéziratsokszögek, valamint az oly ritkán előforduló rend. Különös vonzalommal tekintem meg a gépeket: Kertész Imrének valamiféle irodai összrobotgépe van, amely fénymásolónak, faxnak és nyomtatónak egyszerre tűnik. Csak az egynaponvelemszülető Takács Zsuzsa használ asztali számítógépet; (poszt)modern íróink a laptopot tarthatják a táskaírógép utódjának. Aligha játszanak nagy videókártya igényű játékokat – az majd egy másik nemzedék lesz –, mert elkeserítőnek tűnik a technológiai felhozatal: Bodor Ádám, Závada Pál, Garaczi László, Darvasi László mind vackokon látszanak nyomatni, vagy csak a fekete-fehérség oly öregbítő? Sehol egy Core 2 Duo, egy Nvidia, egy Geforce százezer. Csak Dragomán György ír valami IBM-en, de arról meg nem lehet megállapítani, jó-e, mert azok tizenöt éve ugyanúgy néznek ki.

Ismerjük már őket borítókról, belső fülekről, újságok hátsó rovataiból, ám így, együtt oly különösek, hogy az ember mindenképp össze akarja hasonlítani őket, és ez bizony nem mindenkire hízelgő.

Borzasztó ez a Magyarország, és borzalom benne minden férfi és nő, de különösen a sorozatkultúrába való beleszerelmesedés borzasztó benne. Ahogyan ezeket a sorokat írom, sorozathétfő van nálunk. Megnéztük a sorozatgyilkos Dexter-sorozatot, aztán, hogy Desperate Housewives, de a Rembrandt Ottlik megénekelte művéről mintázott Grey's Anatomyt már nem nézem meg. Ó, nem, ó, nem, nem. A Magvető írótükör 2009 maga a megtestesült, ultimate kórházsorozat, mert nem arról szól, hogy mi a kórház funkciója, hanem arról, hogy milyen az orvos- és nővérek magánélete. De ez mégsem lehet a konklúziója egy Magvető-kiadványnak, jöttem rá, amint leírtam, ezért én, a mély- vagy magaskultúra résztvevője kutatva kerestem az összefoglaló fogalmat, amely alá beműfajsorolhatom az írótükröt, és akkor rájöttem. Mi az: híres emberekről szól, de nem az a lényeg, amivel professzionálisan foglalkoznak, hanem hogy úgy érezzük, bepillantást nyerhettünk a magánéletükbe? Bulvár. Ez az irodalmi bulvár.

Furcsa, sőt weird útra lépett a Magvető, ott egy Spiegelmann Laura, itt meg már rögtön az írónaptár. Lehet, hogy egyszer még engem is kiadnak?

Utólagos megjegyzések

1. Ebben a cikkben az ultimate szó háromszor szerepelt. Kedves egészségára!
2. Ebben az írónaptárban mindenki kétszer (kétszer) szerepel, kivéve Esterházy Pétert, aki háromszor (kétszer). Mire véljük ezt a részrehajlást a ma élő legnagyobb magyar író irányába?