Ifjúságom hajnalán komolyan érdeklődtem az indiai zene és filozófia iránt, amiből a kíváncsiság és nyitottság megmaradt bennem, ám azzal nem áltatnám magam, hogy bármilyen értelemben is szakértője lennék ezeknek a területeknek. Talán ennek is köszönhető, hogy egy-egy klasszikus indiai koncert mindig nagy meglepetéseket és katartikus élményt hoz számomra.

Most sem volt másként. Az első (és nem új) meglepetést az okozta, hogy mennyi ember érdeklődik e távoli kultúra zenéje iránt: a Trafó nagyterme ugyanis zsúfolásig megtelt a hallgatósággal. A legkülönbözőbb emberek gyűltek össze erre az eseményre, köztük családok és kisgyermekek. Általában ellenzem az ötletet, hogy kisgyermekeket koncertre vigyenek: igazából még az általános iskolás korúak sem nagyon képesek 20 percnél tovább kitartóan figyelni bármire is, szóval az ilyen „nyitott nevelés” következménye rendszerint az, hogy vísítás, bömbölés, és székcsörömpölés zavarja meg mások koncertélményét, ahogy a kismama/-papa igyekszik „feltűnés nélkül” elhagyni a terepet. És az az érv sem győz meg, hogy nem árt korán kezdeni a gyermek zenei nevelését: ugyanis a gyermek csak az ő életkori sajátosságainak megfelelő zenei komplexitás feldolgozására képes, ami ezen túl esik, az leginkább csak zavarja/untatja.

Most azonban minden másként volt: a kicsinyek jól viselték magukat, s a bömbölés előtt időben, különösebb feltűnés nélkül hagyták el a koncerttermet, szóval a vegyes közönség inkább csak a családias hangulatot fokozta. Ahogy a DVD-vetítés (Khandan) is meglehetősen "családias" volt a koncert előtt.

Családias, mondom, hiszen leginkább amatőr „mosoly albumra” emlékeztetett, ahogy statikus képekkel, rövid filmbejátszásokkal bemutatta Ustad Shujaat Khan családfáját, egy-egy rövid utcaképpel, illetve „élő” előadással tarkítva az öszbenyomást. Professzionális filmnek semmiképpen sem nevezném: mind technikai, mind filmes megoldásai jóval e szint alatt maradtak (és nem csak azért, mert a magyar felirat valahogy „lecsúszott”, hiszen a hallgatóság nagy része – kisgyermekeket leszámítva – úgy tűnik kellően beszélte a nyelvet ahhoz, hogy megértse az angol főszöveget).

Sok új információt sem adott a film: az, hogy Ustad Shujaat Khan a Gayaki Ang stílus egyetlen élő képviselője, s mint ilyen hosszas családfával (öröklési vonallal) rendelkezik, a programfüzetből már kiderült, valamint – video ide vagy oda – Ustad Shujaat Khan és a konferanszié is újra elmondta a koncert elején. Az első igazán meglepő esemény az volt, amikor Ustad Shujaat Khan bejelentette, hogy a nyugati szokásokkal ellentétben ő nem kötött időben, hanem addig játszik, amíg kedve van hozzá...

Ahogy említettem, nem tartom magam e zene szakértőjének, és különösen ezt éreztem, amikor kiderült, hogy dél-indiai zenét fogunk hallani, ráadásul szitárzenét, énekkel. Persze volt egy bombay-i tablás is a színpadon, ám jó, ha a koncert egynegyedében játszott (valamint Ustad Shujaat Khan akkor is megjegyezte, hogy „fogalma sincs, mit kell játszania”). E megjegyzéstől és a rövid játékidőtől eltekintve azonban kifejezetten tetszett a tablás játéka: nem csak tökéletes technikai kivitelezéssel, hanem (legalábbis számomra) a szitárjátékhoz illően, jó ízléssel játszott.

Ám nyilvánvalóan nem az övé volt a főszerep ma este. Hosszú szitár-blokkal kezdődött a koncert, vagy egy órán át más sem szólt, mint a húrok és (néha) az ének. Különös volt ez a játék, bár „nyugati” fülemmel sem az „éneklő” stílust, sem az érzelemkifejező éneket nem fedeztem fel benne (bár ez utóbbiba nyilvánvalóan belejátszott az is, hogy nem értem a szöveget, s így halvány fogalmam sem volt, épp milyen érzelemről lett légyen szó).



Már eleve az rendkívül különös volt, hogy a szitár mellett nem szól kísérő hangszer (még tampura sem), illetve az, hogy az ének esetében sem az énekszólam viszi a prímet (ami a folkzenékre jellemző), hanem "megkomponált" ének-szitár szólamokat hallhatunk.

Ahogy a szitár sem úgy szólt, ahogy azt megszoktam. Ustad Shujaat Khan húrjai egyszerre játszottak „kíséretet” és „dallamot”, azaz több szólamban csengtek. Abból a távolságból, ahol ültem, nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy hány ujját használja a pengetéshez, az azonban így is elég világosan látszott, hogy a játék nagy részét a mutatóujja „vitte” (amihez – és ezt nem láthattam – néha más ujjakat is használt?). Nagyjából úgy, ahogy a flamenco-gitárosok játszák a rasgueado-t: a hangsúlyos ütemeket lefelé, körömmel pengetve. Márpedig aki már próbálkozott ilyesmivel, az tudja, milyen rendkívül fárasztó így játszani (egyetlen ujjal mindazt, amit pengető esetén az egész csukló végez), különösen két és fél órán át – amennyire most Ustad Shujaat Khan kedve telt.

Igen, pontosan két és fél órára telt most Ustad Shujaat Khan kedvéből. És a közönség még ezzel is alig érte be: újra és újra visszatapsolta, míg az utolsó ráadás után világossá nem vált, hogy többé már nem tér vissza. S közben újra megcsodálhattam azt, amit nem tudok „szerénységnek” elkönyvelni: hogy a zenész nem a saját érdemének tekinti az előadás sikerét (lásd előző cikkemet).

A szitár hangolása egyébként többé-kevésbé pontosan megfelel az úgynevezett „tiszta” hangolásnak (Püthagorasz nyomán, kvint-lépésekben haladva). Ilyen hangolásban bizonyos hangközök „tökéletesen” szólalnak meg, harmonikusan és szépen csengőn, míg mások (nem beszélve a transzponálásról és hangnemváltásról) kevésbé szépen. Ez a hangolás főként egyszólamú zenére és bizonyos akkordok (I-IV-V) megszólaltatására alkalmas. (És ugyanígy az „alaphangot” erősítik a szitár rezgő/rezonáns húrjai is, a tampura állandó kvintlépéseihez hasonlóan.)

Szóval nem kis teljesítmény volt „nyugati fülemtől” a két és fél órás, nagyjából egyetlen „hangnemben” lejátszott koncert élvezete. Valóban, néha küzdenem kellett a telítettséggel, az unalommal és az álmossággal, ám megérte. A nyugati zenében megszokott lépések, hangnemváltások helyett ugyanis valami egészen szokatlan zenei élményben volt részem.

Persze nem csak arról beszélek, hogy a szitáron használt skála (sruti) korántsem felel meg pontosan a „tiszta hangolásnak”, hiszen változó, ráadásul hol több, hol kevesebb lépésből áll, mint nyugati társa. Inkább arról beszélek, hogy a hangzások, leginkább pedig a különös hangok „felharmonikusai” új életre keltek.

Tudom, hogy teljes anakronizmus az, amit most mondok, ám az én „nyugati” fülem mégis „metazenét” hallott ezen a két és fél órás koncerten: ahogy Steve Reich használta ezt a kifejezést az alaphangból és felhangokból (valamint ezek különbségi hangjaiból) félig-meddig spontán módon kibontakozó jelenségre. Zseniális minimálzenét hallgattam á la Reich – tradicionális indiai előadásban.