A fesztivál történetéről mindenkori főszervezői, Kreet Paljas és Liszka Tamás egy kötetlenebb beszélgetésben elmondták: az egész egy szamizdat vetítésből nőtte ki magát valódi nemzetközi filmfesztivállá. Ők - mint animációrajongók - igyekeztek minél több filmet beszerezni egy saját szervezésű vetítésre, önmaguk és barátaik számára. Félig komolyan körbeküldtek e-maileket nagyobb animációs stúdióknak a „Budapesti animációs filmfesztiválról” és ezek teljesen komolyan válaszoltak. Nem maradt más hátra, mint véresen komolyra fordítani a rendezvényt, és beköltözni az Uránia és a Toldi moziba, majd nemzetközileg használható nevet szerezni, mivel az addig használt „Anifest” sajnos már foglalt volt. Ez utolsó mozzanat tavaly történt, idén pedig már az országhatárokat is átlépte a fesztivál, ugyanis a rendezvény hét napjából az utolsó három Bécsben zajlott.

Jelen sorok írója volt olyan szerencsés, hogy idén második alkalommal is önkéntes segítőként lehetett jelen az eseményen, annyira viszont sajnos nem volt mázlista, hogy Bécsbe is eljuthasson, ezért csak a budapesti eseményekről adhat tudósítást.

Tavalyhoz képest rengeteget fejlődött a fesztivál. Nem pusztán a bécsi jelenlét mondatja ezt velem, hanem az, hogy a levetített filmek és összeállítások, ezzel együtt a vetítések és a vetítési napok száma is a duplájára nőtt a tavalyihoz képest, a színvonal csökkenése nélkül.

Az, hogy Miyazaki legújabb filmje, a Ponyo a tengerparti szirten, – hazai premier! – nyitotta a fesztivált, telitalálatnak bizonyult. A lépcsőről figyelve (az önkéntesek elidegeníthetetlen joga a lépcsőn ülés) is remekül átérezhető volt a teltház hangulata. A nyitófilm utáni lelkesültség az Uránia büfében kellemes borozással folytatódott, majd a Jelen nevű szórakozóhelyen csúcsosodott ki hajnal környékén – de ide és eddig már csak az igen elszántak jutottak el.

A második nap fő attrakciója – sőt számomra az összes eddigi és leendő fesztivál csúcspontja – az Animált éj. Az Animált éj jellegzetessége, hogy este nyolc órakor kezdődik, és valamikor hajnal kettő-három körül ér véget. Ezalatt folyamatosan animációk peregnek hatvan perces blokkokban, tízperces szünetekkel. Mindez a Toldi mozi nagytermében. Ez a lényege ennek a programnak, ami nem is módosult tavalyhoz képest, csak a hozzáadott adalékok változása eredményezett meglehetős hangulatváltást. Az előző évi Animált éj egy underground Toldi moziban zajlott. Sötét, málló falak, telefirkált folyosó az alagsori wc felé, retro székek a vetítőteremben.

Álljunk is itt meg egy percre és emlékezzünk a régi Toldi mozihoz fűződő szép emlékekre! Ez a Toldi mozi ugyanis már nem az. Még egy ilyen apró dolog is, hogy amíg tavaly egy (vagy több) feles rövidital járt az Animált éj re szóló jegy mellé (melyet néhány jeles kollégámmal volt szerencsém nekem kiosztani a tisztelt publikumnak – többek között az Annecy filmfesztivál főszervezőjének is), addig idén Red Bullt osztogattak a nagyérdeműnek erre hivatott lányok, speciális öltözékben. Nos, ez is aláhúzza az idő visszafordíthatatlanságát. Erre és még sok estére az a régi hangulat elveszett, maradt az önfeledt animáció-élvezet. Négy blokk, azaz négy órányi kisfilm volt idén terítéken. Összesen 46 alkotás, az egészen unalmasaktól az egészen elképesztőkig, a 3D ábrázolás csúcsától a közvetlenül 35-ös filmre karcolt rajzfilmig. Ráadásul világmentő propagandától Örkény István egyik – mézeskalács figurákkal bemutatott egyperceséig. (Nálam a Bad Habit, Little Rabbit, a mohóságában véletlenül radioaktívvá váló és óriásivá növő blues énekes nyúl vitte el a pálmát.) Ha valakit gyönyörködtet a változatosság, annak csak az Animált éjt tudom ajánlani. 

A hátralévő két napban a cél a lehető legtöbb vetítés megtekintése volt. Ezek közé a magyar animációs válogatás, a kettes számú versenyfilmes blokk, a Világpanoráma, a Sita sings the Blues és a Holt tér fért be. A nagyjátékfilmekről biztosan olvasható lesz hosszabb kritika, így ezekről nem kívánnék szólni. A Világpanoráma a közelmúlt legjobb animációiból kíván keresztmetszetet bemutatni minden évben, ez idén is hozta a formáját, tehát ez sem igényel különösebb kritikát. A versenyfilmek előzsűrizését minden évben maga a két főszervező végzi el – 500 beérkező műből 32 jut be a versenyfilmek közé, ezeket nem is venném górcső alá.


A magyar filmes blokk az, amelyik igazán érdekes, ugyanis, mint kiderült, ebben a műfajban akár még keresnivalónk is lehet. Az egyetlen probléma, hogy kevés magyar animáció készül. Legalábbis erre utal, hogy a másfél órás válogatás blokkban a frissebb alkotások mellett M.Tóth Géza 2005-ös (2007-ben Oscar-díjra jelölt), Maestro című animációja és a tavalyi fesztiválon már bemutatott Életvonal is szerepelt. A frissebb alkotások közül magasan kiemelkedett Cziráki Gergely 2007-es Kimérhetetlen című kisfilmje. A nyolc perces animáció ötletességével, dinamizmusával és lélegzetelállító látványvilágával teljesen a székhez szögezi a nézőt. A program többi darabja is ígéretesnek mondható, ám ha csak a Maestro humorát, az Életvonal drámaiságát és a Kimérhetetlen dinamizmusát vesszük alapnak, akkor is azt kell jósolnunk, hogy nagy jövő áll a magyar animáció előtt.

És nagy jövő áll az Anilogue fesztivál előtt is!