Régi játék, kinek mi az első, a valóban legelső emléke az életéből, s hogy körülbelül milyen korából maradt ez fenn – igazán ritka, hogy hároméves korunk előttről bármire is emékezzünk. Nem szeretnék túlságosan pszichologizálni, de vajon miért tűnnek el  a legmeghatározóbb évek emlékei? És főleg: hová lesznek?

Bukowski immár jól ismert narrátora egy körülbelül kétéves kori emlékkel nyitja elbeszélését, az asztal alól figyel valami társaságot, ám rá ügyet sem vet senki – már-már emblematikus, a további életutat is jellemző momentum ez, még ha ekkor nem is csodálta meg a későbbiekben olyannyira rajongott női lábakat –, majd pauza, s elég hosszú ideig továbbra is csak töredékes emlékroncsok kerülnek a felszínre, így például jószerével semmit sem tudunk meg arról, a család hogyan és miért költözött Németországból az Egyesült Államokba. Ám idővel a foszlányok egyre inkább kezdenek történetté alakulni, a narrátor érésével párhuzamosan egyre markánsabbak az elbeszélések, s ez nem kizárólag az emlékezés sajátosságainak köszönhetően alakul így, hanem látványosan a szerzői szándék is ezt a „mimetikus” megoldást preferálta.

Az emlékfolyamat másfelől rávilágít arra a zárt világra, melyben a főszereplő felnövekedett, egyénisége, jelleme azzá formálódott, amit már behatóan ismerünk a korábban megjelent regényekből – és ami azért, lássuk be, a legtöbb embernek nagyon nem tetszik. De csodálkozhatunk-e, hogy a csendes kisfiúból egy „senkiházi tróger”, lecsúszott alkoholista,  „mocskos vénember” lesz, ha a porosz nevelési eszményeket és tekintélyelvűséget mindenek fölé emelő apa és egy megalázkodó, sorsába egyszerűen beletörődő anya gyermekeként nő fel, akit nemzője állandóan és módszeresen megaláz és terrorizál? A kicsinyes, a látszatokra igencsak adó apa súlyos árnya már a Tótumfaktumban is megmutatkozott, ám itt feltárulkozik a maga teljes valójában – könyörtelen, tapintható őszinteséggel, melyet külön kiemel a regény ajánlása is: „Minden apának”.

És nem is pusztán csak a rendszeres testi fenyítésről van szó, melyekről egészen plasztikusan számol be az elbeszélő: „És elővette a borotvaszíjat. Az első ütés inkább csak sokként ért, fájdalmat nem éreztem. A másodiknál már igen. És onnantól minden egyes ütés egyre jobban fájt. Először még érzékeltem magam körül a falakat, a vécét, a kádat. De egy idő után már semmit nem láttam. Miközben vert, lehordott mindennek, de nem értek el hozzám a szavai. A rózsáira gondoltam, amiket a kertben nevelgetett. A garázsban álló autójára. És próbáltam visszatartani a sikítást.” (45). Hanem arról a sznob konzervativizmusról, arról a kisebbrendűségi komplexusban gyökerező szűklátókörűségről és képmutatásról, mellyel a szülők maguk zárják gyermekükre az ingerszegény ház ajtaját, nem engedve, hogy a környékbeli kortársaival találkozzon, mondván, „rossz gyerekek azok […] és szegények a szüleik” (30); az elbeszélő persze visszatekintve már reflektálhat erre: „A szüleim nagyon szerettek volna gazdagok lenni, így azt képzelték magukról, hogy azok” – ezzel azonban elvágták az alapvető szocializációs folyamatok lehetőségét is, így egész könnyen megérthető, miért is nem képes az ifjabb Henry később az iskoláiban sem igazán barátkozni, miért szeret inkább csak magában lenni. Alkalmi társasága persze akad többször, ám eme ismeretségei (nyilvánvalóan önvédelemből) rendre megmaradnak felszínes kapcsolatoknak, alkalmi barátkozásoknak, később merő ivócimboraságnak.

Mondhatnánk, fejlődésregény, mert valóban végigkövethetjük testi és szellemi érését, ráadásul ezek is meglehetős plasztikussággal ábrázoltatnak; a nemi érés különböző fázisainak leírása különösen emlékezetes, ahogyan Bukowski más regényeiben is erős hangsúly helyeződik a nemiségre és a szexualitásra, nemritkán mint nem egészen „értett”, ám nagyon kedvelt „időtöltésre”. Miközben hősünk felnő, szellemileg képezi magát, érzelmi intelligenciája a fentebb jelzett okok miatt megreked valahol – ennek drámája hatja át a szerző teljes életművét. Az alkoholista, ám megalkuvást nem ismerő szubjektum ezen keresztül érthető igazán meg, ahogy állandó vágya a szépre és a jóra (az őszinteségre, a tisztaságra – kikerülhetetlen e „nagy szavak” használata) is emiatt kielégíthetetlen.

A regény az egyetem elhagyásáig követi Chinaskit, aki ekkor már túl van első – kudarcos – írói kísérletein is, a zárójelenetben nemcsak a játékteremből lép ki (ahol egy nyolcéves forma kisfiú többször legyőzi a bokszgépen), hanem ki a gyermek- és ifjúkor fojtogató atmoszférájából is – a továbbiakról pedig nagyjából tájékozódhatunk egyéb regényeiből.

Mint mindig, Bukowski itt is erős kritikát fogalmaz meg a(z amerikai) társadalommal szemben; mindenekelőtt a hazugság, a képmutatás, az önáltatás és a már-már a feudalizmust idéző hierarchikus berendezkedés kerül bírálat alá. És itt kell szólnom a fordítás leggyengébb pontjáról: az eredetileg Ham on Rye címen megjelent regény tematikájában is kapcsolódik, címében pedig egyértelműen utal a nálunk Zabhegyezőként ismert The Catcher in thy Rye-ra – A kezdő ebből a szempontból is egyértelműen rossz megoldás, ráadásul pontatlan is ebben a formában, hiszen inkább „a kezdetek” jelennek meg a regényben.

De ha ezen a nagyon nem jelentéktelen dolgon túltesszük magunkat, a majdnem négyszáz oldalas visszaemlékezést valószínűleg szeretni fogjuk minden durvasága, szókimondása, kegyetlensége, és ezekkel együtt is szórakoztató volta miatt – vagy épp annak ellenére.

Charles Bukowski: A kezdő
Fordította Pritz Péter
Cartaphilus Kiadó, 2008; 368 oldal, 3300 Ft