A zenekar elmúlt fél-egy évének történései (világraszóló siker a Budapesti Wagner Napokon, Fischer Ádám zeneigazgató átigazolása az Operába, feszült anyagi helyzet, erőteljesen átalakított művészi és műsorkoncepció, elbocsátások, állítólagos megalázások az átszervezés és reform jegyében – az események például a Heti Válasz Boldoghy Kummert Péter menedzser-igazgatóval készült interjújából vagy a fidelio rádiózenekaros topikjaiból: innen  és innen fejthetők vissza, hogy mindkét oldal szavára figyeljünk), szóval az elmúlt időszak viharai után arra a kérdésre vártam választ a hivatalosan MR Szimfonikusok névre átkeresztelt Rádiózenekar évadnyitó koncertjétől, nyugvópontjára jutottak-e a társulati ügyek, és újra a muzsikálás kerül reflektorfénybe, vagy tényleg lassan gyógyuló, ne adj’ Isten gyógyíthatatlan sebeket szerzett az együttes. A hangverseny után egyik szemem sírt, a másik nevetett: a zenekar szerencsére (még) nem szakadt le a könnyebb helyzetben lévő nagyegyüttesektől, ugyanakkor egyáltalán nem éreztem biztosnak, hogy az öldöklő kultúrpiaci versenyben jelenlegi koncepciójával és műsorstuktúrájával hosszú távon is életképes marad. Hogy miért?

Például azért, mert alig kétharmadig telt meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, s mint a konferanszból kiderült, a hallgatóság túlnyomó részét az MR nyugdíjasai és a PR-vendégek tették ki, akik a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. (vagyis a rendszeres rádióműsorok) indulásának december 1-jén ünnepelt 83. születésnapja alkalmából érkeztek, nem pedig a műsorra tűzött művek vagy a látható-hallható előadóművészek miatt. Olyanok, akik mindig a piano részekben köhögnek, mobiltelefonjuk megcsörren, órájuk tiktakkol, és  beletapsolnak a szimfónia-tételek közötti szünetekbe. (Nem csak az elsőbe…) Azért ilyesmit rég tapasztalatam a MÜPÁban. Bár az is igaz, hogy nagyon későn hirdette meg ezévi koncertjeit az „emer”, őszintén szólva nem vagyok teljesen biztos abban, hogy kellően vonzóra sikerült a „Boszorkányos romantika” című koncertműsor.
                        Goya: Boszorkányszombat

Elsőként Muszorgszkij Éj a kopár hegyen című rövid szimfonikus balladája/költeménye hangzott fel, amit nem tartok a legboszorkányosabbnak sem a zseniális zeneszerző, sem az orosz romantika rendkívül gazdag terméséből, hiába járnak benne a program szerint a boszorkányok szentivánéji táncot (lásd még: boszorkányszombat). Habár a zenekar részéről inkább apróbb bizonytalanságokat véltem felfedezni, Kesselyák Gergely karmester megbízhatóan szállította a boszorkányosságot. Ő az a dirigens, akinek dinamikusan kifejező mozdulatai nem mennek az érthetőség rovására; kicsit teátrális, de még épp nem izgága, és fölényessége – mint most is – valóban hozzáad az előadáshoz.

Rahmanyinov I. d-moll szimfóniája alatt, amit a második félidőben hallhattunk, volt alkalmam hosszabban is megfigyelni a zenekart. A legutóbb hallott, és valóban méltatlanul keveset játszott Második szimfóniájával szemben e mű esetében már érthetőbb, hogy miért nem hallható minden héten. Érdekesség, hogy a darabot Rahmanyinov igen fiatalon, alig néhány évvel akadémiai diplomája után írta, és a bemutató oly csúfos bukás volt, hogy rögtön utána vissza is vonta. (Habár a kudarc oka állítólag az volt, hogy a premiert gyakorlatilag próba nélkül és részegen vezényelte Glazunov.) A művet csak 1945-ben adta elő újra a Philadelphia Orchestra Ormándy Jenő vezényletével, miután az ősbemutatóra másolt zenekari kották előkerültek a szentpétervári (leningrádi) konzervatórium könyvtárából.
        Rahmanyinov az I. szimfónia komponálásának idején

Akkor vissza a zenekarhoz! A vonóskar játékkultúrájához és egységességéhez nem fért kétség, s a basszust is alighanem csak azért találtam kevésnek, mert akusztikailag nem a legszerencsésebb helyen, felettük ültem. A rézkar azonban kissé fáradtnak tűnt, ami az intimebb részekben kimondottan előnyös is volt. A könyörtelen boszorkányosságot azonban nem hozták – nem úgy, mint az ütők. Az MR Szimfonikusok leggyengébb láncszemének a fafúvóskart éreztem: a fuvolák például szinte teljesen eltűntek.

A két mű között Csajkovszkij Változatok egy rokokó témára című kamarazenekar-cselló együttesre írt variációsorozata hangzott el Varga Tamás szólójával, aki néhány éve még a Rádiózenekar tagja volt, most pedig a Bécsi Filharmonikusok szólócsellistája. Varga játékát gyönyörű legato, ízléses vibrato, ám nem elég dús hang jellemezte, és az utolsó variációk felfelé ívelő kromatikáiban és üveghangjainál némi intonációs bizonytalanságot is hallani véltem. Interpretációja (talán épp bécsi hatásra?) sallang- és kissé érzelemmentes volt – főleg, ha Fenyő László minden értelemben boszorkányosan romantikus előadásmódjával vetjük össze, akitől az utóbbi időben meglehetős gyakorisággal hallhattuk a művet.

Az MR Szimfonikusok koncertjével tulajdonképpen semmi baj nem volt. Azonban félő, hogy a MÜPÁba csábított számos kiváló külföldi vendégelőadó és a pesti koncertéletbe betörő hazai zenekar (Pécs, Debrecen…) között nehéz lesz újradefiniálnia magát az együttesnek, és nem lesz könnyű újra markáns színfolttá válnia. Elég csak arra gondolnunk, hogy az MR Zenei együtteseinek egyik tradicionális feladatát, a kortárs magyar szimfonikus művek bemutatását és rögzítését (?) – ha egyáltalán születnek ilyenek – jórészt átvették mások, például éppen a MÜPA által rendezett Magyar Szimfonikus Körkép sorozat. A jelen gazdasági helyzetben feltehetően tovább szűkülő fizetőképes komolyzenefogyasztó közönség pedig nem lehetetlen, hogy nem találja majd elég vonzónak azt, amit az új érában kínál a Rádiózenekar. Talán egy karakteres és karizmatikus vezető karmester pozitív irányban befolyásolhatná a megújulást – kérdés azonban, a frissen kinevezett Stephen d'Agostino sikerrel veszi-e az akadályokat...

A teljes koncert meghallgatható az MR3 hangtárában, RealPlayert használók számára közvetlenül erre a linkre kattintva!