A Sárkányháború egy ősi koreai mítoszra épül, amit – ha a producer, James B. Kang nevét nézzük – elirigyeltek az amerikaiak, s gondolták, igazán izgalmas filmalap lehetne. Vagy pedig – ha a rendező, Hyung-rae Shim nevét nézzük – a dél-koreaiak irigyelték el az amerikaiaktól a CGI technikát, és szerették volna a számítógépek tudását saját nemzeti kultúrájuk szolgálatukba állítani – ehhez pedig előkaptak egy legendát a ládafiából. Akárhogy is történt, megszületett a legújabb szörnyfilm (állítólag nagy hagyománya van Dél-Koreában, és nem kérdéses, hogy az Egyesült Államokban is), a nagyravágyó kígyókat, fantasy-figurákat és persze sikítva menekülő amerikaiakat felvonultató Sárkányháború.

Sárkány mindazonáltal jó darabig nincs a filmben, csak Imoogi néven futó hatalmas őshüllők, akik ötszáz éve kitartóan (és megbújva – bár Koreából Amerikába átvándorolva) várnak arra, hogy egy földi leányban rejtőző medál (ennek is van egzotikusan hangzó neve: Yeouijoo) megérjen, s sárkánnyá változtassa az egyiküket. Az égiek - akiknek eszükben sincs beavatkozni és rendet tenni - szerint a jó Imooginak kell sárkánnyá válni, de van egy rossz is, aki elvenné tőle a nagy lehetőséget. Tehát a háború a sárkánnyá válásért zajlik, hiszen akkor alakul ki a közepesen tetszetős, távol-keleti típusú, kígyószerű testű sárkány, mikor ellenfelét legyőzte, s csak a romokat kell eltakarítani. Ami a kígyók (és a majdani sárkány) külsejét illeti, el kell ismerni, hogy nagy munka áll mögötte. Bár talán kicsit jobban segíthettek volna az alkotók a kedves nézőnek, hogy már első ránézésre meg tudja különböztetni a jó és a rossz Imoogit – előbbi ugyan kicsit ezüstösebb, de mindkettő fémes-szürke, hatalmas és igen-igen harcias hüllő, szóval nem könnyű eldönteni, hogy kinek járna a Yeouijoo.
 
Ha pedig már belekezdtünk a technológia méltatásába, akkor elismerjük azt is, hogy Los Angeles – legalább nem New York! – lerombolása is látványosra sikeredett. Az autók hatalmasakat repülnek és zuhannak, az épületek üvegablakai látványosan törnek be, a kígyó siklik és rombol. Az őt segítő lények – akiknek az arca nem látszik holmi Darth Vader-es maszk miatt, és akinek a főnöke úgy váltogatja alakját, mint a Mátrix ügynökei – pedig közepes méretű szárnyaló vagy talpaló dinoszauruszokon támadják meg a védtelen és csodálkozó amerikaiakat. Azaz nem védtelenek ők, hiszen az amerikai hadsereg felveszi a harcot a dinókkal, és egy hosszú perceken keresztül tartó jelenetben úgy élvezhetjük végig az egyik pilóta nézőpontjából (még a belső utasításokat is hallgatva) a légierő és a szárnyas dinoszauruszok harcát, mintha egy számítógépes játékba kerültünk volna. Igaz, a joystick hiányzik a kezünkből…

És hogy miért bántják ősi koreai lények az amerikaiakat? Ezt sem hallgatom el tovább, hiszen eljött az ideje a nyúlfarknyi mese tárgyalásának. Történt tehát, hogy ötszáz évvel ezelőtt Koreában megkezdődött az Imoogik harca a Yeouijooért. Csakhogy a medált hordozó leány és ifjú testőre megölték magukat – mivel a Yeouijoo elvesztése viselőjének halálával járna, amit a leányba szerelmes harcos meg akar akadályozni, de tekintve, hogy az Imoogi előkerítette volna őket akár a Föld alól is, inkább önként választották a halált szerelmeseink. Ezzel aztán jól keresztbe tettek az Imoogiknak és pár ezer amerikainak, mivel alig ötszáz év múlva újra megszületnek – s mit ad Isten, éppen ugyanabba az amerikai városba. Nyilvánvaló, hogy most már nem hibázhatnak… Azt pedig, hogy a filmet mennyire nem sikerült fordulatokkal feltölteni, mi sem bizonyíthatná jobban, mint az a tény, hogy a legendát a film kezdetén elmondják nekünk, majd az első húsz perc után elmesélik a férfi főszereplőnek, hozzátéve az ötszáz évvel ezelőtti eseményeket. Végül egy ponton hipnotizőrhöz viszik a női főszereplőt, s ennek hatására mi, nézők ismét végigézhetjük, ráadásul ugyanazokkal a képekkel a múlt eseményeit – új információt nem kapunk, de ez bizonyára hasznos az ismétlés, hiszen így még a legbutuskább, vagy a korábbi jeleneteket végigcsókolózó nézők sem maradnak le semmiről.

A látvány tehát az elvárásoknak megfelelő, a sztori azonban igencsak soványka, mintha csak annyi szerepe lenne, hogy másodhegedűs legyen a látványt kidolgozó informatikusok mellett. Éppen ezért a színészek – Jason Behr (aki kísértetiesen hasonlít Tom Cruise-ra, mintha a híres színészt nem sikerült volna meggyőzni a szerepre) és Amanda Brooks – sem brillíroznak, mert nincs nagyon mit tenniük. Korrekten megijednek, csodálkoznak, menekülnek, egymásba szeretnek és összeszedik bátorságukat. Szépen alájátszanak a technikának. Kár értük, kár a filmért, ami több is lehetett volna a jó ötleten és a CGI-bemutatón túl. De nem lett.


D-war – Sárányháború

Rendezte: Hyung-rae Shim
Szereplők: Jason Behr, Amanda Brooks, Robert Forster, Craig Robinson, Aimee Garcia
Látvány: Pamela B. Warner
Díszlet: Donald Elmblad
Jelmez: Niklas J. Palm
Bemutató: 2008.november 27.