Amikor beléptem a terembe, mint egy díva állt a közönség előtt, fekete felöltőben, alatta fehér blúz és nadrág. A bordó stólát levetette az előadás kezdetén. Szigorú vonásai álarccá merevedtek. Nem kezdte el azonnal az előadást, amíg vártunk az esetlegesen később érkező nézőkre, emlékeit mesélte el. A közönség kérdezett, Pálfy művésznő kimerítően, de csapongva válaszolt. Látszott, ha nincs keretek közé zárva (mint amilyen egy felépített, megszerkesztett és - főként - előadható darab), személyisége hajlamos arra, hogy most azonnal mindent megosszon velünk. Kicsit tolakodónak éreztem ezt a nagy szívélyességet: nem tűnt természetesnek amikor nagy érzelmekről beszélt rezzenéstelen arccal, vagy a szent tevékenységéről, Latinovits Zoltán sírjának évenkénti látogatásával hozakodott elő. Talán terhes intimitásba vonta a közönséget.

Azt is elmesélte, hogy amit most látni fogunk, a színművész halálakor állították össze, de abban az időben csak három előadást érhetett meg, Elbocsátott légió címmel. Ruttkai Éva is jelen volt az egyiken, úgy értékelte, ez ,,az első közéleti reakció Latinovits halála óta". Az ez alkalommal tizenhetedszer előadott est tavaly ősszel került újra színpadra Mosonmagyaróvárott. A korabeli művészsorsról ,,tragikus és drámai" nézőpontot képvisel - jelezte előre Pálfy Margit.

A közönség mögül indult előre a színpad felé, mintegy mély meditációban - talán szükség is volt rá: a Dugonics téren magyar lobogók alatt beszélő szónokok hangja leszivárgott a klubhelyiségbe is. Az előadás során nem csalt megérzésem. A színművésznő erős hangja és mimikája, nekem túlzottnak érzett dramatizálása nem engedte, hogy átérezzem, átéljem a hallottakat. Ő már értelmezett helyettem. Csak nem tudtam eldönteni, mit. Latinovitsra emlékeztető mozdulatokkal és hangsúllyal adott elő valamit, szövegtöredékeket, szemelvényeket Adytól József Attiláig, és még ki tudja, kiket nem ismertem fel. De - legalábbis számomra - "eszmei mondanivaló" nem érződött ki a rengeteg, apokalipszist idéző szó forgatagából. Mi lehetett a számos halál, könny, vér, borzadály, temető, döglődés, sírás és sír, gonosz és emlék szavak által előhívott komor és világvége hangulat oka? Kihez szólt? Mit szeretett volna mondani? Nem tudom. Csak egy álarcos (és egy alkalommal valóban amögé bújt), már-már eszelősnek ható nőt láttam.

Zavartan és megértést keresve néztem körül, a közönség arcát fürkészve. Legtöbbjükön értetlenség tükröződött, a többiekén feszült figyelem. Páran elmentek. Az előadást a Latinovits által elszavalt Sírni, sírni, sírni zárta, hangja mennydörgött a termen: megfagyott ereimben a vér.

Mégis hatalmas tapssal köszönte meg a hallgatóság, amit kapott. Gondolkoztam, vajon őszinte-e a sokszor elhangzott ,,Köszönjük", vagy van, amikor a közönség is színészkedik?