Vashegyi Györgynek mint karmesternek leginkább az a módszere, hogy historikus hangszereken játszó zenekarával és szemléletével elmeséli nekünk azt, hogy mi van a kottában. Aránylag kis zenekar, négy szólista, valamint egy Metastasio-szövegkönyv: a Haydn-operával ismét rendkívül finom előadást hozott létre, aprólékos gesztusokkal, karakterekkel – az ember szinte levegőt sem mert venni, hiszen minden kis részletet hallani akart.

Annyi meglepetés azért volt, hogy az Orfeo Zenekarban ezúttal a rézfúvósok is együtt szóltak, és minden bizonnyal a kottában leírt hangokat szólaltatták meg, ami – valljuk meg – az utóbbi időkben gyakran nem sikerült. És egészen a koncert végéig nem volt gond, amikor is a különböző szólóhangszerek pár percre kiemelkedtek a tuttiból, és ez némi szétcsúszást eredményezett – hol a szóló vonós, hol a szóló fúvós fújta vagy húzta mellé – ki tudja, miért?

Az ember úgy 15 perc zenekari kíséretes recitativo után azt gondolná, hogy mindjárt jön az ária, de nem. Haydn a teljes operát recitativóban írta meg 1779-ben. Ekkorra már másfél évtizede megszületett Gluck Orfeusz és Euridikéje, amelyben csak a harmadik felvonásbeli szerelmesek hosszú veszekedése recitativo accompagnato, és ez az amúgy nem recitativós operában különleges. És Haydn ekkorra már maga mögött tudhatott több mint tíz operát, túl van már az Aki hűtlen, pórul jár vagy az Élet a Holdon című opusain (amiket hallhatott a magyar közönség is: előbbit az Operában 2000-ben, utóbbit a Millenárison 2001-ben; sőt ezt láthatjuk majd a 2009-es Haydn Évben is) – amelyek, mi tagadás, több áriával, kevesebb recitativóval drámaibb hatást értek el.

Lehet, hogy csak viccelődik velünk Joseph ezzel a másfél órás énekbeszéddel, és ezért van az, hogy mégis élvezetes, és nem unalmas az előadás? Nagyon szellemes a zenekari kíséret – olyan, mint egy kommentáló kar. Folyamatosan illusztrál, zenei alapot ad, vagy hozza a közhelyes formákat – az operában sokat sírnak: pontozzák is a hangszerek a ritmust bőven!

És ehhez jönnek az énekesek: Halmai Katalin, Váradi Zita, Sólyom-Nagy Máté és Kálmán László. Koncertszerű előadással van dolgunk, azaz nem tesznek sokkal többet a szerepük eléneklésénél – és azt kell, hogy mondjam, hál’ Istennek. Néhány apró gesztus, halvány szomorkodás, maximum óvatos falramászás-mimika, ám a lényeg, hogy muzsikálnak, és hihetetlen érzékenységgel teszik ezt; az énekesek, a zenekar és Haydn között maximális az összmunka.

Adott két férfi és két nő, kiszakítva a kulturált Európából egy kietlen szigeten. Persze, hogy egymásra találnak, ez első perctől sejthető, így nem is nagyon izgulunk értük; a férfiak kiszabadultak fogságukból, a nőket meg hazaviszik, és elszabadulnak a civilizálatlan szigetről. Szabadító opera? A nagy dramaturgiai csavar a vége felé mai szemmel inkább humoros, parodisztikus, mint komolyan vehető fordulat. (Vagy a drámaíró kétségbeesett fordulatbeszúrása: jaj, hiszen még semmi sem történt... legalább informáljuk félre a hősnőt, hogy ne hiányozzon a szívbaj - persze csak mértékkel.)

Végre együtt a két pár, s a hallgatót ez ismét várakozásra készteti: nyilván most jön a végső ujjongás, a vidám zenei robbanás, önfeledt öröm, persze kamaranyelvre lefordítva, tehát amennyit a négy énekes és a kis zenekar ki tud hozni. De most sem történik semmi, semmi ilyen: a finálé dallam-körbeadogatós, minden énekes elénekli még egyszer ugyanazt, és vége az előadásnak. Viccel velünk ez a Joseph: várat, várat, de csak kimért oldást hoz. Azt viszont hozza.


Joseph Haydn: L'isola diasabitata
2008. november 26. MTA
koncertszerű előadás

 
A Haydn Év 2009 nyitókoncertje


Orfeo Zenekar
vezényelt: Vashegyi GYörgy
Constanza: Halmai Katalin
Silvia: Váradi Zita
Enrico: Sólyom-Nagy Máté
Gernando: Kálmán László