Zoltán Gábor 1997-ben mutatkozott be íróként a JAK Füzetek sorozatban megjelent novelláskötetével, a Vásárlók könyvével. 1999-ben ezt követte az Erények könyve című (Magvető), majd 2001-ben került kiadásra első regénye, a Szőlőt venni (Magvető). Hosszabb csend után – most szeptemberben jelent meg lengyelül első regénye, Piotr Kowalczyk fordításában és a Balassi Intézet jóvoltából – a Jelenkor Kiadó adja az olvasók kezébe az újabb regényt. A könyv kapcsán a jelenkorról, annak ábrázolásáról is sok szó esett.

A bemutatóhoz kellemes „belépő”, hogy a látogatókat teával és borral kínálják – Zoltán Gábor vendégei voltunk mindannyian. „Átmeneti megoldásként” jómagam a forralt borra voksoltam.

Darvas Ferenc zongorajátékával kezdődött az irodalmi est. Darvas játékát még többször élvezhettük, az író felolvasásakor az egyes szövegfutamokat, részleteket, zenei futamok tagolták.

Mészáros Sándor irodalomkritikus- és szerkesztő beköszöntő méltatásában az egyik legalulértékeltebb írónak nevezte Zoltán Gábort, majd a tőzsdei nyelvhasználat elemeit megidézve utalt arra a metódusra, miszerint válsághelyzetben mindig csak a biztos alapokon nyugvó papírokba érdemes befektetni, ahogy jelesül Zoltán Gábor írói munkásságának kötetekben jelentkező megnyilvánulásaiba. A kritikus felidézte az örökölt irodalmi intézményrendszer merevségét és az irodalmi kánonok (’89 előttről meglévő) változatlanságát, amelyek megnehezítik a „biztos alapokon nyugvó” írók – akiből nincs több talán 12-nél – megbecsültségének, nagyobb népszerűségének lehetőségét. Szemben a talán méltánytalanul túlértékelt, túlzottan előtérbe állított íróinkkal – neveket nem mondtak, sajnos.

De Zoltán Gábor jó író! Miért jó író? Mert ismeri a mesterségét.– válaszol magának Mészáros, utalva ennek az állításnak banális voltára is, de… Zoltán Gábor tud a legjobban párbeszédet írni, ez már az első könyve kapcsán is szembetűnő volt. Jó, jó, de ha egy nőről is azt mondjuk, hogy „szép a bokája”, akkor tudjuk, hogy a nő többi testrészével attól még komoly bajok lehetnek – osztja meg velünk tapasztalatait a kritikus. Viszont kiemeli, hogy Zoltán Gábor szereplőinél nagyon fontos, hogy hogyan beszélnek, s itt rámutat az író nyelvének különös pontosságára, ami az olvasó erős figyelmét követeli. A Fekete bársonyra különösen jellemző az az írói megoldás, hogy míg a történetből a leglényegesebb dolgokat kihagyja, addig sok apróságból felépíti az olvasó számára legfontosabb tényezőt, azaz fenn tudja tartani az érdeklődést és a feszültség érzetét.

Mészáros stílusosan három erényt említve foglalta össze a kötet figyelemreméltó voltát és újdonságerejét. Az elsőhöz egy mondatot idézett a regényből: „De hát ki nem szarja le a szívet?”. Úgy tűnik, miközben a magyar irodalomban nagy hagyományokkal rendelkezik a „szívközpontúság”, addig Zoltánnál leginkább a könyörtelenség egyfajta pontossága jellemzi az elbeszélőt ebben a faustiánus ördögregényben, amely persze leginkább a Bulgakov-regényt idézi meg – fejtette ki a Mészáros. Az elbeszélő hidegsége mellett azért a mitikusság és az irónia is helyet kapott az elkárhozás útjain.

A második vagy egy másik erénye a regénynek, a magyar kisváros ábrázolásában érhető tetten. Egy másik dimenzióját mutatja meg a ’89 utáni ábrázolásoknak. Ottlikot idézte Mészáros, aki szerint: „a legnagyobb kihívás a jelenről írni”. S annak ellenére, hogy ez nem egy társadalmi regény, mégis a swifti könyörtelenség és szatíra nyomaiba botlunk.

A Fekete bársony harmadik erénye lehet az emberi kapcsolatok romlásának bemutatása, a világ szenzuális dimenziójának leképezése, külön hangsúlyozva, hogy az elbeszélő természetes pontossággal, nyíltan, részletesen, árnyaltan, magától értetődően beszél a testiségről.

„Húz ez a könyv!” – rögzíti Mészáros, újra rámutatva a legfontosabb írói, szövegi erényre, miszerint minden azon múlik, hogy a könyv fenn tudja-e tartani az érdeklődést és feszültséget, ami alapján elolvassuk a következő húsz oldalt is. Zoltán Gábor könyve képes erre.

Kritikai észrevételeit is tartalmazó laudációja végére érve, Mészáros visszatért a tőzsdei metaforához, s javaslatot tett a ma is ható francia (l. Foucault és Barthes fémjelezte) újbalos kritika és irodalomeszmény, -szemlélet szerzőtlenített mivoltának felülvizsgálatára, s inkább az irodalmi brandek és irodalmi terek kialakításában érdekelt jelen vizsgálatára szólított fel, amelyben reményeink szerint Zoltán regénye is helyet fog majd kapni.

A laudációt követően írófaggatás vette kezdetét. Mészáros Sándor kérdéseire válaszolva először elégedetlenségéről beszélt a szerző, egyetértve a megidézett Németh Gáborral, aki szerint „Te olyan rosszat úgyse tudsz mondani, amit én ne gondoltam volna” ˙[a megírt szövegről]. Zoltán elmondta, hogy nem akart szépen írni, már nem tartotta annyira érvényesnek a szép mondatokat, hiába idéz egy ilyet Mészáros a könyvből, de persze az olvasókra is tekintettel kellett lenni. Beszélt arról, hogy miért ér véget a regény már a közepe előtt, s a „maradék” afféle függelékként van jelen, hiszen van az úgy, hogy „valaki meghal, de nem temetik el”. Kitért arra, hogy született budapestiként, anyagfelhalmozódás okán, miért írt mégis kisvárosi környezetről, miért kulcsregény ez a regény, de miért nem érdemes kulcsot találni hozzá, és mennyire más a 12. kerület zártsága a kisvárosival szemben, ahol a mitikusság is működhet. Sarkalatos pontja volt a beszélgetésnek, amikor arról beszélt a „civilben” színházi rendezőként is működő író, hogy a politika mennyire kihat az emberi viszonyokra, nem lehet kitérni előle íróként sem, pedig akart, de mindig beleütközött.

„Ki az, aki nem vesztett el barátot, családtagot az elmúlt 20 évben politikai okokból?” teszi fel a kérdést Zoltán, majd később kiderül, egyetlen barátja sem maradt ennek következtében. Mészáros, aki az emberi viszonyok leképezését, egyben lehetetlenségük megmutatását emeli ki, kissé pofátlanságnak tartja a főhős nevét, hogy Faust Jánosnak hívják, de Zoltán szerint nélküle, a neve nélkül, valahogy nem működött a dolog, egyébként is német környezet övezi, így nem annyira aggályos.

A szerző kitért a Szőlőt venni fogadtatása utáni csalódottságára, írói válságára, akkori veszteségeire, ami alapján az írás végleges felfüggesztését is fontolgatta. Novellákat és kritikákat, melyeket korábban folyóiratok számára írt, már nem közöl.

Hogy ne települjön meg annyira a gyászos hangulat – bár egy Fekete bársony című regénynél ez kiküszöbölhetetlen –, s az idő is haladt, Mészáros arra kérte Zoltánt, olvasson fel a regényből, így a hallgatóság is szövegközelebbi pozícióba kerül.

A részletek felolvasása után zárásként két kérdés hangzott még el, egyik a lélekre, másik a testre vonatkozólag. Zoltán leginkább a másodikra tudott felelni egyértelműen, miszerint neki a szexről vagy a testről nem okoz gondot írni, ez természetesen működik nála, ráadásul az előzetesen tesztelt szövegből még húznia is kellett ilyen részeket, mert az olvasók több elemmel nem igazán tudtak mit kezdeni. Kontextusában nézve, a magyar irodalom elég bajosan ábrázolta korábban a testiséget, inkább „rosszul csinálták”, mint jól, pedig ezt is csak jól érdemes.

A lélekről szólva, Zoltán a nyelviséget érezte problémásnak, a fogalmi rendszer, amit készen kapunk kényszerít ki bizonyos dolgokat, amelyek aztán cselekedetekben, viszonyokban továbbmanifesztálódnak, tehát az ágostoni alapérdekeltség, amely a lelket akarja megismerni, és semmi mást, nem analitikus módon (ahogy Mészáros szerint Nádas teszi) közelíthető meg.

Jó érzéssel távoztam, s menet közben a kötet borítójának fekete és fehér oldalait vizsgáltam: míg a frontoldalon a fekete lyuk nem egyértelmű, a hátsó lap negatívja „helyére teszi” a képzelt ajkakat…


Zoltán Gábor:
Fekete bársony
Jelenkor, 2008, 3300 Ft