Tim Burton korai animációs filmje  egyszerűségében tökéletes vizuális kompozícióban teljesíti ki fekete és fehér ellentétét: a címszereplő Vincent belső világát szembesíti a külső valósággal. A kisfiú küzdelme pszichológiailag hibátlan tüzetességgel mutatja be a rajongás természetrajzát, amelynek tárgya ez esetben ironikus módon nem más, mint a figura hangja, az egyebek között horrorfilmekből jól ismert amerikai színész, Vincent Price. A fantáziajáték során életre hívott díszletek elszigetelik a külvilágtól kitalálójukat, és lecsapolják energiáit. Majd, a szokás hatalma révén, és idővel észrevétlen lépésekben megszállottsággá erősödve a díszletek a fantáziáló figura akarata ellenére is megmaradnak, tiltakozása miatt izolált, lehasadt tudattartalommá válnak, amelyeket a képzelgő végül fenyegető külső betörésként él meg.
 

Ez a folyamat jellegzetes, visszatérő témája a romantikus művészetnek, amelyet a képzelőerő határainak felfedezése és az invenció hatalmának próbái foglalkoztattak. A narrációt alkotó, impozáns zeneiségű vers nem véletlenül idézi meg az amerikai romantikus irodalom nagy alakját, Edgar Allen Poe-t, aki novellák sorozatát szentelte valóság és képzelet csalóka szimmetriájának és a lélek feltámaszthatóságának, nagyban támaszkodva az olvasásnak arra a radikális értelmezésére, mely szerint az olvasó tulajdonképp szellemet idéz, (spirituális) megszállás keretei között kölcsönzi élő teste energiáit a – többnyire holt – szellem gondolatainak, amelyek szövegben megelevenednek.
 

Erre az analógiára tesz rá még egy lapáttal, hogy  Tim Burton műve animáció, s ez a műfaj már elnevezésén keresztül is eredendően arra utal, hogy az alkotás folyamata lélekkel ruházza fel az élettelen anyagot. Ilyen módon a kiindulópontként felvázolt két ellentét – fekete-fehér, objektív-szubjektív – mellé harmadik csatlakozik: a tartalom szintjén a címszereplő halálát előadó, és a "nem támad fel sohamár" [shall be lifted? nevermore...] szavakkal záruló történet puszta anyagával biztosít életet Vincentnek – mindörökké.

Evermore.