A hely hangulatához és szellemiségéhez rendkívül jól illeszkedő zene (Niladrikumar Flute válogatáslemezét Létra úgy hozta el, hogy még sosem járt itt) már a várakozás perceit is megédesítette. Petró János megnyitotta az estét, majd rögtön átadta a mikrofont Lenának, aki A Szégyen és a Szentség című versekkel kezdett. Azt a fülbemászó, csacska dallamosságot szeretem a verseiben, amelyek vidám dalokhoz hasonlatosak, pedig olykor komor fájdalmat árasztanak. Az általa groteszknek nevezett, szerintem inkább ironikus és nagyon "csajos” korszak után (amilyen a később hallott Májnő) most inkább (Isten)keresős hangon szólalt meg.

Felváltva olvastak fel, mintha párbeszéd volna a szövegek között is, Létra összesűrítette költészetét, zeneiségét, festészetét egyetlen költeményben (Valamik). Bár olykor nem/nehezen lehetett hallani, mit mond, a Magyari ének vagy a Hej romale samale kezdetű versek olyan autentikus, alföldi tájakra kalauzolták el a hallgatóságot, amelyet mindenki ismer és valahogy mégsem – mintha valami nagyon mélyre eltemetett világot hozna fel. Mindeközben öntörvényű, szókimondó és lágy egyszerre. Olykor még szemtelennek is tűnik.

A Hosszú búcsú, az est zárása Lénát illette, ezután még kellemesen elbeszélgettünk, iszogatva, asztalok között bóklászva. Nagyon fontosnak tartom, hogy a Petró János által szervezett felolvasások, beszélgetések lehetőséget adnak fiatal, még nem (annyira) ismert hangok megszólalására is.