Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár régóta érdekel John Scofield személye, eddig még nem volt szerencsém élőben látni, és csupán néhány lemezét ismertem, amik alapján az jött le róla, hogy – bár nem a kedvenc zeném, de – ujjal „penget” és többszólamú játékra törekszik, szóval meglehetősen nagy kíváncsisággal és „elvárásokkal” érkeztem a koncertre. A Millenáris Teátrumában nagyjából a szokásos embertömeg fogadott: ezúttal azonban kicsit többen a megszokottnál. Igaz, hogy Scofield nem először játszik Magyarországon (és a Teátrumban), de hogy ennyi „rajongója” lenne, azt nem gondoltam volna...

Néhány korábbi rossz tapasztalatomból okulva most inkább hátrébb, de rálátással a színpadra foglaltam helyet, és ezúttal is konstatálnom kellett magamban, hogy – úgy látszik – kis hazánkban (is) a jazz közönsége a klubszerű hangulatra, azaz a társas zenehallgatásra szocializálódott (velem szemben) – legalábbis az alapzajból megítélve.

Aztán elkezdődött a koncert, és ugyan elcsitult ez az alapzaj, azonban sötét gondolatok kezdtek gyűlni a fejemben, és idegesen rángattam említett jeles glóbuszomat, hogy mennyire állok ezzel egyedül? Ha kezdetben magányosnak is éreztem magam a (magányos) tömegben, hamarosan fel kellett figyelnem arra lelátómból, hogy a koncert felétől bizony somfordálnak az emberek szép lassan a kijárat felé. Azért maradt még annyi hallgató (az eredetileg zsúfolt teremben), hogy ne legyenek feltűnőek az üres helyek, amikor John Scofield-et a szorgos iparoslegényként leadott szűken másfél órás koncert után a közönség nem akarta leengedni a színpadról. A második ráadás után én sem bírtam maradni (de azt hiszem, nem sokról maradtam le).

Próbálom kifejteni, hogy miért nem tetszett az előadás, annak ellenére, hogy a megcsappant közönség azt lelkesen ünnepelte...

Először is fontos tisztáznom, hogy nem a hangzással volt bajom, és nem is hibáztak játék közben, szóval tisztességesen leadták azt, amit magukkal hoztak. Csakhogy az a zene, amit leadtak, pontosan olyan volt, mint annak a több ezer (vagy millió?) más zenekarnak a zenéje, amely hasonló zenét játszik világszerte. Persze fel lehetett ismerni John Scofield jellegzetes skáláit, játékát, és az orgonista is (orgonistának nevezem, mert mindvégig megmaradt a Hammond vagy a templomi orgonahangzásnál) nagyon jól játszott, és jól is énekelt. Csak a többi hangszer maradt (gonoszul azt gondolom, hogy nem véletlenül) a háttérben, és kettejük játéka leginkább valamiféle hibrid rhythm and blues-ra emlékeztetett. Hibrid, mivel főként gospeleket adtak elő (és igen, most, hogy visszaemlékezem, ifjúságom hajdanán a Boney M előadásában ismertem meg például a most második számként játszott Sometimes I feel like a motherless child-ot). Hibrid, mivel ezt enyhén funkys r'n'b hangzással adtál elő, és mert John Scofield játéka, skálái mégis csak jellegzetesen jazz elemek. De összességében az egész koncert leginkább csak valami tábortüzi gitározásra emlékeztetett, ahol felidézik és eléneklik a régi idők dalait (némiképpen kiporolt előadásban, de a nosztalgiára, és egyáltalán nem a technikai részletekre ügyelve), nem pedig egy jazz-géniusz koncertjére.

Egyébként is, John Scofield meglehetősen rossz konferansziénak bizonyult: inkább csak az orra alatt mormogta azt, amit a mikrofonba szánt, és amit mondott, az sem volt különösebben összefüggő, illetve helyzethez illő. Annak ellenére, hogy mintha (tényleg morgás volt) valamiféle magyar barátnőről beszélt volna az elején, később pedig határozottan állította, hogy Szabó Gábor volt a tanára (amit máshol viszont nem említ).

A játéktechnikájából viszonylag keveset láttam a távolság (és a nagytermetű emberek kíváncsisága) miatt, az azonban határozottan megfigyelhető volt, hogy – legalábbis akkord-pengetéshez – előszeretettel (és ügyesen) használja a hüvelykujját. Nem tudom biztosan állítani, hogy használt-e pengetőt a (gyakori) szólózáshoz, de valószínűnek tartom, hogy nem. És valóban jól játszott, valamint örömmel.

„Mindig is szerettem volna felvenni és turnén bemutatni egy igazi blues-anyagot. Ez az a világ, amelyben muzsikálni kezdtem, amelyből gitárosként származom, amely számomra mindennél újszerűbb, s amely már évtizedek óta enyvezi a gondolataimat. (…) Új akkordokat és harmóniákat kerestem igazából, s meg is találtam azokat az ősi gospelekben, amelyek a legközelebbi rokonai és inspirálói annak a rhythm’n’blues zenének, amelyet mindannyian ismerünk és szeretünk. (...) Kutatásom eredményeként számtalan olyan dalt ismertem meg, amelyek tényleg 'beindítanak', ugyanakkor elszomorít a tény, hogy ez a nagyszerű, szívből jövő zene jószerivel nem hallható a templomokon kívül, pedig igazán 'kőkemény' anyag”. (Millenáris sajtóanyag)

Szóval azzal szeretném lezárni koncertélményemről szóló beszámolómat, hogy a közönség nagy részének tetszett a koncert, és én sem panaszkodhatom. Csak nem ezt vártam.

John Scofield és a Piety Street Band:

John Scofield - gitár
Jon Cleary – orgona, billentyűshangszerek, ének
George Porter jr. - nagybőgő, basszusgitár
Ricky Fataar – dob, ütőhangszerek


John Scofield

John Scofield-et a „három nagy jazz gitáros" közé sorolják (Pat Metheny-vel és Bill Frisell-el együtt). Sikere a 70-es évek végén kezdődött, és a mai napig jelentős. Scofield rendkívül egyéni hangzással és stilisztikai változatossággal játszik és mesteri jazzimrovizátor, akinek a zenéje általában valahová a post-bop, a funk-os jazz és a rhythm and blues közé esik.

Ohio-ban született, Connecticut kertvárosi negyedében nevelkedett, s 11 éves korában már gitárt ragadott, mert megihlették a rock és blues játékosok. Bostonban járt a Berklee College of Music-ra.

Végül elhagyta az iskolát, hogy Chet Baker-el és Gerry Mulligan-el készítsen felvételeket. Nem sokkal később csatlakozott a Billy Cobham/George Duke Band-hoz, és két éven át játszott, készített felvételeket, valamint turnézott velük. Felvételeket készített Charles Mingus-al 1976-ban, valamint Pat Metheny-t helyettesítette a Gary Burton kvartettben. 1976 őszén aláírt egy szerződést az Enja Records-al és kiadta első albumát John Scofield (1977) címen. Ebben az időben a zongorista Hal Galper-el turnézott és készített felvételeket, először saját szóló albumán (Rough House, 1978), majd Galper albumán (Ivory Forest, 1980), amin hallható, ahogy Thelonious Monk Monk's Mood című szerzeményének szóló-átiratát játssza.



1979-ben triót alapított mentorával, Steve Swallow-al és Adam Nussbaum-al (akit később Bill Stewart dobos helyettesített), ami jelentős csapat maradt Scofield karrierjében. 1982-ben csatlakozott Miles Davis-hez, akivel három és fél évig játszott együtt. Három Davis lemezen zenélt (Star People, You're under Arrest, és Decoy).



Még mindig Davis-el zenélt, amikor kiadta első Gramavision lemezét Electtric Outlet címen (1984). A Still Warm (1985) azután jelent meg, hogy elhagyta Davis csapatát. A Davis időszak végén indította azt az együttest, amelyet ma Blue Matter Band-ként ismerünk – Dennis Chamber-el (dob), Gary Grainger-el (basszus) és időnként vagy Robert Aries-el vagy Jim Beard-el a billentyűs hangszereken – a Blue Matter, a Loud Jazz és a Flat Out lemezeken.

Az 1990-es évek elején megalapította kvartettjét, amelyben szerepet játszott Joe Lovano, akivel több fontos albumot is készített a Blue Note Records-nál. A Time on My Hands (1990) Lovano-val, Charlie Haden-el és Jack DeJohnette-el készült, és megcsodálhatjuk benne Scofield gitártudását és Mingus-orientált szerzői vénáját. Később Bill Stewart vált a csapat dobosává, aki a Meant To Be (1991) lemezen játszott, valamint a What We Do-n (1993). 1992-ben Scofield kiadta a Grace Under Pressure-t, amin Bill Frisell gitárossal játszik, továbbá Charlie Haden basszusozik és Joey Baron dobol. Stewart újra játszott Scofield-el és Steve Swallow basszusgitárossal az 1994-es, Pat Metheny-vel közös lemezen, az I Can See Your House From Here-en (1994).



A Blue Note időszak vége felé Scofield visszatért egy inkább funk-os, soul jazz-orientált hangzáshoz, ami az ezutáni zenei termés nagy részét uralta. Felvette a nagyra értékelt 1997-es albumot, (az) A Go Go-t a Medeski Martin & Wood avant-garde jazz trióval. Ebben az időszakban kezdődött kapcsolata az angol zeneszerzővel, Mark-Anthony Turnage-el. Először szólistaként játszik Turnage Blood on the Floor: Elegy for Andy című lemezén, majd ketten megalkotják a Scorched-et, amin Scofield szerzemények szerepelnek Turnage hangszerelésében; nagyrészt ez alkotja a Blue Matter időszakot.

Az Überjam-et 2002-ben adta ki, az Up All Night-ot 2004-ben, s ezeken a lemezeken a drum'n'bass-al és más modern ritmusokkal kísérletezik. John Scofield Európában is dolgozott, és felvételeket készített a nu-fúziós Bugge Wesseltoft New Conception of Jazz-el 2001/2-ben és 2006-ban. 2004 vége felé jelent meg az EnRoute: John Scofield Trio LIVE, amelyen a John Scofield trió játszik (Steve Swallow basszuson és Bill Stewart dobon). Élőben vették fel a lemezt (a) The Blue Note-on, New York City-ben, 2003 decemberében. A következő évben kiadta a That's What I Say – JS plays the music of Ray Charles-t, ami csupa sztár zenészekkel játszott Ray Charles gyűjtemény. Azonban egy előadássorozathoz vezetett Mavis Staples-el, Gary Versace-el (orgona), John Benitez-el (basszus) és Steve Hass-al (dob).



Miután két előadáson is gitározott Larry Campbell helyett - 2005 decemberében - a Phil Lesh & Friends-el, Scofield számos műsort adott a zenekarral, legutoljára 2007 június 3-án a Mountain Jam-en, amely Hunter-ben volt, New York államban. 2006 szeptember 26-án kiadta az Out Louder-t, második közös albumát az avant-garde jazz trióval, a Medeski Martin & Wood-al. A csapat, amelyet együttesen MSMW-ként ismerünk, sokat turnézott világszerte 2006-ban és 2007-ben, sőt néhány fellépést 2008-ra is terveztek. Scofield duóban is játszik John Medeski-vel – nem véletlenül The Johns a nevük – és egy másik groove trióban Medeski-vel és a dobos Adam Deitch-el.



2007 szeptember 18-án megjelent (a) This Meets That az EmArcy Records-nál, amelyen Steve Swallow-al és Bill Stewart-al játszik. John ezúttal kürt szekcióval egészítette ki a trió hangzását. A turnén a Sco Horns játszik (Phil Grenadier trombitán és szárnykürtön, Tom Olin tenor szaxofonon, fuvolán és alt fuvolán, valamint Frank Vacin bariton szaxofonon és basszus klarinéton) fúvós hangszereken.

Diszkográfia:


East Meets West (1977, Black-Hawk Records, Bellophon Records)
John Scofield (1977, Trio Records)
John Scofield Live (1977, Enja Records)
Rough House (1978, Enja Records)
Who's Who? (1979, Arista/Novus)
Bar Talk (1980, Jive/Novus)
Out Like a Light (1981, Enja Records)
Shinola (1981, Enja Records)
Electric Outlet (1984, Gramavision)
Still Warm (1985, Gramavision)
Blue Matter (1986, Gramavision)
Loud Jazz (1987, Gramavision)
Pick Hits Live (1987, Gramavision)
Flat Out (1988, Gramavision)
Best of John Scofield (1989, Blue Note)
Slo Sco: The Best of Ballads (1990, Gramavision)
Time on My Hands (1990, Blue Note)
Meant To Be (1991, Blue Note)
Grace Under Pressure (1992, Blue Note)
What We Do (1993, Blue Note)
Hand Jive (1994, Blue Note)
I Can See Your House From Here Pat Metheny-vel (1994, Blue Note)
Liquid Fire: The Best of John Scofield (1994, Gramavision)
Groove Elation (1995, Blue Note)
Quiet (1996, Verve)
A Go Go - Medeski Martin & Wood-al (1998, Verve)
Bump (2000, Verve)
Steady Groovin': The Blue Note Groove Sides (2000, Blue Note)
Works For Me (2001, Verve)
Überjam (2002, Verve)
Oh! Mint ScoLoHoFo (2003, Blue Note)
Up All Night (2003, Verve)
EnRoute: John Scofield Trio LIVE (2004, Verve)
Scorched Mark-Anthony Turnage-al (2004, DG Deutsche Grammophon)
That's What I Say: John Scofield Plays the Music of Ray Charles (2005, Verve)
Out Louder (mint Medeski Scofield Martin & Wood – 2006, Indirecto)
Saudades mint Trio Beyond (2006, EMC)
This Meets That (2007, Emarcy Records)

Georg Porteré

Kevés nagybőgős büszkélkedhet olyan életpályával a New Orleans-i jazz történetében, amilyen az ifjabb George Porteré. Több mint négy évtizeden átívelő karrierje során nemcsak az egyedülálló Meters együttessel alkotott maradandót, hanem olyan különböző stílusokban otthonos sztárzenészek oldalán is, amilyen Paul McCartney, Jimmy Buffett, David Byrne, Patti LaBelle, Robbie Robertson vagy Tori Amos. Pályájának kezdetén olyan meghatározó New Orleans-i mesterekkel játszhatott, mint Allen Toussaint, Earl King, Lee Dorsey és Johnny Adams. Miután 1965-ben belépett a Metersbe, amelyet máig a rock, a funk és a rhythm’n’blues elemeit fuzionáló csúcsegyüttesként tartanak számon, olyan elismertséget szerzett magának Amerikában, amely az ország egyik vezető és meghatározó nagybőgőjátékosává tette.

Ricky Fataar
 
Az 1952-ben, a dél-afrikai Durbanben született Ricky Fataar kilenc éves korában kezdett el bátyja The Flames nevű együttesében dobolni. Számos felvételt készítettek és körbeturnézták Dél-Afrikát, ahol igen nagy népszerűséget vívtak ki maguknak. 1968-ban Londonba, majd 1970-ben Los Angelesbe költözött és a Beach Boys „Brother” nevű kiadójához szerződött, ahol két lemezt adott ki. Miután csatlakozott a Beach Boys-hoz, intenzív nemzetközi turnézás és számos hangfelvétel elkészítése várta. Emellett számos más londoni és Los Angeles-i művésszel dolgozott együtt, sok filmben való szereplésre kap felkérést. Majd 1979-ben megismerte Bonnie Raittet, akinek azóta is a zenekarában játszik. Fataar rendkívül tehetséges multiinstrumentalistaként működött közre számos más legendás előadó lemezén, többek között Tim Finn, a Crowded House, Jenny Morris, Wendy Matthews, Renee és mások felvételein.  Filmzenét is szerez, zenéi hallhatók többek között a Coca-Cola Kid, a High Tide és Barry Humpries Les Patterson Saves the World, valamint az ausztrál Spotswood című filmekben.

John Cleary

Jon Cleary egyrészt kiváló édes-bús hangjáról, másrészt mesteri zongorajátékáról híres, valamint megannyi fortélyáról, amelyekkel lebilincselő groove-okat, fülbemászó dallamokat és kitűnő szövegeket szerez. Az angliai Kentben 1964-ben született Cleary Amerikában szívta magába a legeredetibb New Orleans-i funk és rhythm’n’blues zenéket. Mindössze tizenhét éves korában kivívta Crescent City zenei közösségének az elismerését. A nyolcvanas években már zenészként és együttes-vezetőként New Orleans legjobb zenészeivel turnézott, többek között a funk és a Meters egyik szülőapjával, a delta-blues császárával, John Mooney-val. Az utóbbi években komoly rajongótábornak örvendhet nemzetközi viszonylatban is, többek között Bonnie Raitt zenekarával, valamint saját együttesével, a Jon Cleary & the Absolute Monster Gentlemennel. Cleary legfontosabb lemezei között van a szólóban készített Moonburn (Virgin, 1999), valamint az Alligator Lips and Dirty Rice (Ace, 1994). Valamennyi tehetségét legújabb lemezén, a Pin Your Spin című mesterművön mutatta be leginkább.


John Scofield hivatalos honapja.