Ennek ellenére persze nem vonható le tökéletesen releváns, minden filmre érvényes következtetés a fesztivál után – noha a témák már korántsem olyan egységesek, mint néhány évtizede, mikor az „izraeli film” mint olyan nem is igen jelenthetett mást, mint valamiféle igen komoly drámát a háborúkról, terrorizmusról és etnikai ellentétekről. Persze ahogy magyar film sem lesz soha szerethető gengsztert játszó Csuja Imre és falusi alkoholistát adó Szirtes Ági nélkül, úgy az izraeli filmek sem fogják soha elhagyni e témákat (persze nekik semmi okuk nem is lenne erre, míg itthon a rendezőkön kívül mindenki kapásból tucatnyit tudna sorolni a trend ellen) – ám egy Izraeli Filmhét korántsem jelent egyet a háborús tanmesék hetével. Nem: Izrael filmes szempontból figyelemreméltó állam, s mint ilyen, nem képzelhető el vígjáték, romantika, dráma, krimi, akció és a többi nélkül.

Zsidónak lenni

Izrael a Zsidó Állam, Jeruzsálem majd’ minden vallás központja – ha kiáll az ember egy hegy tetejére, a horizonton ott van egymás mellett a Bibliában (vagy a Koránban) említett helyek jelentős része – nyilván erős sztereotípia lehet az izraeli filmekkel kapcsolatban, hogy azok a zsidó vallást, zsidó hívőket, rabbikat és zsinagógákat mutatják be, hogy ha nem is főszereplője, de mindenképp mellékszereplője a filmeknek az izraelita vallás. Ez azonban – röviden összefoglalva – abszolút nem igaz. Lehet témája a vallás a filmeknek (s az is például Avi Neser Titkokjának) – de csak mint bármely más ország filmjeiben az adott ország vallása.
 
A filmekben a zsidóság ugyanakkor valóban alapvető elem: de nem mint vallás, hanem mint népcsoport. Zsidónak lenni nagyjából annyi, mint az állam polgárának lenni – s mint „nem palesztinnak” lenni. Az ellentétek soha nem vallási alapúak, az Adonáj vagy Allah szavak talán el sem hangzanak a filmekben: csakis az etnikai hovatartozás a kérdés. Ám – legalábbis a huszonegyedik századra – az sem ideológiák, elvek miatt tűnik fontosnak. A kisember, az átlag izraeli inkább passzív, mintsem aktív részese e konfliktusoknak. Nem azért érzi rosszul magát (ha rosszul érzi), mert mondjuk arabként zsidók közt kell lennie, hanem mert mindennapi élete nehezebbé, bonyolultabbá vált a politikai feszültségek, az ellenőrzési pontok vagy egyes törvények, anomáliák miatt. Nem azért vonul be a hadseregbe, mert harcolni akar, hanem mert az része az életnek, akár a középiskola, az egyetem vagy az álláskeresés. Ha e passzív rutin megtörik, abból már feszültség adódik: az ideológiailag is a hadsereget pártoló fiatal egy-egy beszólása befagyasztja a társalgást, a zsidó-palesztin együttélést elvi síkon megközelítő ember rögvest közelebb kerül a terrorizmushoz.

Nem is igen látjuk hát a vásznon Jeruzsálemet (pusztán esztétikai szempontból kijelenthetjük: kár érte) – a központ szerepét egyértelműen Tel Aviv, a mindig pezsgő, de főváros-társánál összehasonlíthatatlanul kevésbé vallásos város tölti be. Ez persze egyértelműen várható is, hiszen a két város folyton jelenlevő ellentéte (amely valahogy úgy van jelen Izraelben, mint nálunk a budapesti vs. vidéki életformáról zajló soha véget nem érő viták) épp a világiság-vallásosság tengely mentén írható le, márpedig a filmkészítés könnyen sorolható az előbbi kategóriába.
 

„Az élet tanítómestere”

 
Idén május 8-án bővült hatvan évnyire mindaz az eseményhalmaz, melyet Izrael állam szűken vett történelmének nevezünk. Látva a világ átlagát messze lehagyó fejlődést, a különböző tudományokban elért sikereket, az élhető állammá tett sivatagot és a viszonylagos, de az adott körülmények között nagyon is elismerést érdemlő békét, e hatvan évet erőteljesen méltatni szokás (nem számítva persze az ilyesmit elképzelni sem tudó, acsarkodó médiumokat, melyekért nem is kell a szomszédba menni). A tényeknek csak szűk szeletét ismerő, politikában-történelemben csak hétköznapi szinten jártas, és mindezek folyományaként minden apró új információban megkapaszkodni próbáló külföldiek Izrael történelméről, betelepüléséről való megítélésének vélhetően nem tenne túl jót az izraeli filmek kőkemény, szókimondó és a „jótékony” elhallgatást hírből sem ismerő látás- és láttatás-módja. (E hazánkban kevéssé ismert és még kevéssé gyakorolt szókimondás, amely elengedhetetlen lenne a múlttal való szembenézéssel, nem csak a történelem témájában van jelen a filmekben – lásd később még többször.)

 
A bemutatott tizenhárom film közül kettő kiemelten foglalkozik az ország betelepítésének visszásságaival. Avi Neser A világ végén balra című filmjének már a felütése is borzasztó erős: az izraeli kormány indiaiaknak és marokkóiaknak hazudott szép életet, jó megélhetést, fejlődő várost – hogy az egyelőre néptelen sivatag közepén dobják ki őket a „csak oda” szállító kisteherautóból egy néhány tanyányi méretű faluban, ahol majd az örökké forró és hangos gyárban kell mechanikus munkát végezniük semmi pénzért, semmi megbecsülésért. (Persze akad heroikus ellenpélda is a történelemben, melyről nem esik említés: a gazdag Ben Gurion, a nagy és ellentmondásos miniszterelnök, aki példát statuálva maga költözött a kietlen – noha gyönyörű – sivatag közepére.)
 
Radu Mihăileanu Élj és boldogulj!-ja a 1984-as Mózes hadműveletet mutatja be: melyben az éhhalál szélén álló, elnyomott etiópok közül a falassák (a magukat Salamon király és Sába királynő leszármazottainak tartók) menedéket nyerhettek Izraelben. A hadművelet persze jóval ambivalensebb, mint A világ végén balra! alaptémája, ám a közvélemény megítélése azért erről sem tekinthető egységesnek – s a film pesszimista hangvétele sem próbálja épp elsimítani a vitákat. Az izraeliek nem fogadják szívesen a feketéket, az állam (jogosan) csalásokat sejt, az etiópok elszakadhatnak akár éhhalálra ítélhetett szüleiktől, hogy identitászavarban éljék le életüket – jó kedve senkinek nem lesz tőle, az biztos.
 

Meleg, arab, terrorista

A filmek gyakorlatilag nem ismernek tabukat – sem a történelemben, sem másban. Sem a másságban.

A filmek Tel Avivja épp olyan, mint amilyennek azt a helyi lakosok állítják: ha az ember kilép az utcára, biztosan szembejön vele néhány meleg, néhány aktivista (pacifista, mondjuk), a főtéren meg, Yitzhak Rabin síremléke mellett minden nap más extrémitás látható, balettosok, kosarasok, párnacsatázók és így tovább (állítólag persze – ha az ember augusztusban, negyven fokban és nyolcvan százalékos páratartalom mellett próbál elcsípni valamit a város pezsgéséből, egyedül találja magát a légkondicionáló-mentes övezetben). A melegség témája alapvető eleme a filmeknek – hetero szerelmet épp oly gyakran dolgoz fel a vászon, mint homoszexuálisat. Magyar szemnek – sajnos – szokatlan az a természetesség (azaz tolerancia), amellyel a kérdéskört kezelik – illetve nem kezelik, egyszerűen csak jelen van. Ha egy izraeli film szereplője meleg, az nem azért téma, mert félnie kell a kirekesztéstől, megveretéstől, és nem is azért, hogy bemutassák a földalatti szubkultúrát – hanem egyszerűen mert a homoszexualitás jelen van a társadalomban.
 
A zsidó területen, mármint: Eitan Fox Buborékjában épp ez a határtalan tolerancia áll szemben az ellenőrzőpontok túloldalán fekvő világ merevségével – s többek közt épp az vezet a főszereplő öngyilkos merényletéhez, hogy otthon, a palesztinok közt nem lehet az, aki. Sőt, Fox – a film egy értelmezési síkja szerint – ezt az elnyomottságot tartja az elképzelhető és megélhető (vagyis meg nem élhető) legnagyobb tragédiának, melynek Fox túlzása szerint csak az lehet megoldása, ha a két szerelmes férfi végül a halálban lesz eggyé.

Nem tesznek lakatot a rendezők a szájukra a másik legnagyobb különbség tárgyalásában sem: az izraeli-palesztin konfliktus filmre vitelében. A szókimondás ezúttal is mellbevágó: a legértelmesebb, pozitív karakterek egy része is zsigerből utálja, de legalábbis lenézi az arabokat – ismerős lehet a mi romakérdésünk kapcsán. Azaz ismerős éppen nem lehet, mert közel sincs meg bennünk az a nyitottság és önmagunkkal szembeni őszinteség, mint az izraeliekben, amely lehetővé tenné, hogy a véletlenül mégis erről szóló filmekben sem mindig sematikusan a rosszfiú legyen rasszista, messze tartva ezzel az átlagnézőtől a problémát: vannak ilyenek is, de csak a rosszfiúk – sugallják a legtöbbször félresikerült magyar próbálkozások.

Vászonra kerülnek – kicsit talán túlzott mértékben is – a konfliktus kezelésének visszásságai is: az ellenőrzőpontok (a demagógiára hajlamos Fox szerint legalábbis) olykor a kemény, ostoba diktatúrákat idézik. Ugyanakkor az Izraelbe igyekvő palesztinok is megkapják a magukét: ők meg túlreagálják azt is, amit esetleg nem kéne. Ezzel a módszerrel talán kevesebb a ferdítés is, hiszen az elfogultság egyik fél felé sem állapítható meg. A szájbarágást a humorral is enyhítik a filmek, nem a morális tanulság azonnali leszűrését követelik az egyes politikailag inkorrekt megjegyzések – ami nem jelenti azt, hogy ne gondolkodtatná el a józan ízlésű nézőt. A rasszizmus így – ahogy a melegség sem – nem cirkuszi látványosság lesz, hanem a hétköznapok (sajnálatos) eseménye. Ráadásul a filmek nem erősítik azt a hamis, de romantikus képet sem, hogy aki valamiféle kisebbség tagja, az máris mentesül a rasszizmustól – ahogy A világ végén balra! egyik szereplője megfogalmazza: „Marokkóban minket utáltak, mert zsidók voltunk. Itt a marokkói zsidók utálják az indiai zsidókat”. Ez az utálat még akkor is jelen van a filmekben, ha csak a vígjáték-jelleget erősíti is: a Bonjour Monsieur Shlomi egyik főszereplője kurváknak tartja a marokkói nőket, mert férje marokkóival lépett félre.

De hogy lássuk, a bírálat semmilyen esetben sem válogatja meg tárgyát a tabuk figyelembe vételével: egyes filmekben a kibucokat, a teljes társadalmi egyenlőség, az igazságos együttélés ikonikus formáit is erősen bírálják. Eitan Fox Vízen járni című filmjében még csak kedves humorral minősülnek filantróp hippik gyűjtőhelyeivé, de Dror Shaul Őrült földjének már alaptémája a kibucok tetszetős külseje mögött megbúvó, valójában a hétköznapi, intoleráns társadalmaknál semmivel sem jobb valósága, amely csak addig viseli mosolyogva lakóit, amíg azok nem kezdenek deviánsan viselkedni. Mert ha ez történik, akkor még a szeretetteljes „kommunában” is menthetetlenül magukra maradnak.

 

Nem gyógyult be, de nem is fáj

Izraelről lévén szó, nem jelentéktelen kérdés az sem, hogyan jelenik meg a hétköznapok embere a filmekben. Megdöbbentően erős ugyanis a sztereotípia az emberekben, szerte a világon: hogy Izrael nem más, mint egy hatalmas háborús övezet, ahol senki sincs biztonságban, ahol a játszótér bunkerben van, és ahol normális ember nem száll buszra, mert több robban fel belőlük, mint ahány a végállomásra ér. (A leírás egyébként többé-kevésbé pontos – de jelenleg kizárólag a Gázai Övezetre.)

A filmek megpróbálják helyretenni a képet – olyannak festik le az izraeli hétköznapokat, mint amilyennek az is látja, aki legalább egyszer beutazta már az államot. Az emberek elsősorban élnek, ahogy mindenki – igen, ahogy a nyugatiak, az európaiak is. Kávézóba, kocsmába, (meleg)bárba járnak, a suliban barátokat szereznek, szerelmeikkel szakítanak és összejönnek, és így tovább. Az élet olyan, mint egy napi séta valahol Izraelben: minden rendben, de néhol szembetaláljuk magunkat egy-egy háborús emlékművel, a libanoni határt jelző kerítésén át látszik a Hezbollah jelenleg üres bázisa, de öt méterre a kerítés izraeli oldalától családok élik gondtalan hétköznapjaikat egy kibucban. Az ember éli az életét, és ha szenilis anyja megkérdezi (Shira Geffen és Etgar Keret Medúzák című filmjében), hogy ki okozta azt a sebhelyet az arcán, sokadszorra is elmondja, hogy a szírek. Ez a sebhely – ez különbözik csak a nézőtől.

Az Izraeli Filmhét közönsége – azaz a pótvetítéseket is indokolttá tevő tömeg – idén is abszolút világszínvonalú filmeket ismerhetett meg, s nem valamiféle elkülönült, a szó akár jó, akár rossz értelmében egzotikus „sziget” sajátos filmtermését. Adott esetben a világ filmjei közül is kiemelkedő filmeket, s nem egy konfliktusövezet tanmeséit. Kicsi, de zavaró hiba volt a feliratok néhai félrecsúszása vagy ordas fordítási hibái (nem világos, hogy lehet a „Sea of Galilee”-t „Vörös-tengerré” változtatni a fordításban) – ám a többi fesztivál tükrében, ahol legfeljebb szinkrontolmácsra, néha csak angol feliratra számíthat az ember, panaszra e téren sincs ok.

Van viszont a filmhét fesztiváljellegét tekintve: nem volt neki ugyanis. Minden nap levetítettek egymás után 3-5 filmet, és ezzel véget is ért az események felsorolása. Egészen biztos, hogy a rengeteg nézőben lett volna igény kísérőprogramokra is: akár „csak” a filmek utáni feldolgozó-beszélgetésekre, egy-egy előadásra az egyes filmekben felmerülő kérdésekről, vagy bármi egyébre. Talán jövőre ezzel is gazdagodik a minden egyéb szempontból kiváló fesztivál műsora.