Általánosságban azonban úgy tűnt, hogy a rendezésben nem igazán jelent meg a zene mint értelemárnyaló réteg: a „kíséret” gyakran groteszk, játékos súlytalanságából nem sokat érzékeltetett az előadás. Az opera zárószextettjében ismételgetett  „Is it all?” (Csak ennyi?)  motívum, mely egyébként a zenekarban már a mű legelején hallható – megkérdőjelezi a nő látvány által sugallt hősiességét és az események jelentőségét.

M.D.E.: Ellenben gyakran láttunk elnagyolt megoldásokat is: például az ártatlanság-bűnösség állapotának közhelyes ábrázolását Lukrécia fehér, majd rikító piros jelmezével. Shakespeare Lukrécia meggyalázása című elbeszélő költeményében[1], amit az opera szövegkönyve több helyen egyértelműen megidéz, versszakokon át használja a a piros és fehér színeket – de olyan mértékű ismétléssel és nagyítással, hogy az csak paródiaként fogható fel.

V.D.: Igen, a fehér-piros meglehetősen közhelyes volt, ám – és itt az irónia! – az átöltözés mikéntje egyáltalán nem. Vagy legalábbis másként az. A megesettsége fölötti lelkiismeret-furdalásában épp öngyilkosságra készülő Lukrécia ugyanis jó kis bugyivillantós sztriptízt adott elő: az igazi, Salome táncához hasonlítható, túlfűtött szexjelenet ez volt – pedig Brittennél inkább a meggyalázás kap dramaturgiai és zenei hangsúlyt. Szajhává tehát a látott előadás szerint nem a becsületén ténylegesen ejtett folt, hanem az önvád – és talán saját hajlama, vagy a tiltott gyümölcs korábban nem ismert íze? – teszi. A darab csúcspontja ezáltal a meggyalázás jelenetéről áthelyeződött az átöltözés jelenetére, s ez az átértelmezés (itt) nagyon tetszett, még akkor is, ha a piros ruha maga közhelyes is. De mit gondolsz, miért zöld színűek voltak a semleges szereplők ruhái és a színpad négyzethálója?

M.D.E.: Nem tudom, nem is biztos, hogy kell neki értelmet és jelentőséget tulajdonítani. Ha csak nem a zöldre, mint az irigység-féltékenység színére gondolunk: Shakespeare-nél mindenesetre tényleg az. Azt mindenesetre problémásabbnak találom, hogy ezek a közhelyek – és persze mások is, mint a piros hó a végén (ami lehet vércsepp- vagy virágsziromeső is,  szinte mindegy, minek látjuk) – giccseszköztára teljesen komolyan lett véve. Pedig semmi baj nem lenne a giccsel, ha rá akarna valamire (akár önmaga giccsességére) mutatni – elvégre a giccsességet lehet eszközül használni akár arra, hogy idézőjelbe tegyék a történet régi, sokat feldolgozott, közismert voltát, vagy épp annak bárgyúságát, a nő állítólagos tisztaságát stb. Ezt a rámutatást a darab engedné is (a zene néhol egészen csöpögős érzelmes és romantizáló), azonban Telihaynál nem kritikaként vagy értelmezésként, vagy akár komikus elemként működtették. Ellenpélda lehetne a Kovalik-féle Fidelio vállalt, kimondott, szándékosan és gyakran a komikumig eltúlzott pátosza…

Azt pedig következetlenségnek tartom, hogy a Lukrécia díszlete épp e komolyan vett giccs és közhelyesség ellentéte: a háttér, a lámpák és a padló geometrikus, absztrahált mintája nem illett ebbe a koncepcióba.

V. D.: Szerintem a történet hátterében nagyon is jelen lévő virtuális csatateret jelenítette meg kvázi-sakktáblaként, amivel egyúttal az asszonycsábítás stratégiai játék-voltára is utalt, a szintén négyzetrácsos hátfal pedig ajtóként és kerítésként funkcionált.

M. D. E.: Lehet, de a kivitelezés egyrészt csúnya volt, másrészt nem illett a Rubens Szabin nők elrablását reprodukáló oldalsó falakhoz, amelyek újra a komolyan vett giccs kategóriájába tartoznak, és ráadásul rossz szögben voltak felállítva, s így nem is lehetett látni őket. És a felvetéseid a hátsó falról hiába elképzelhetőek, nem játszották ki ezt a szimbolikát: inkább csak egy felvillantott ötletnek tűnt, amit mi hiába próbálunk utólag megérteni és magyarázni, az előadás során kibontatlan maradt.

V. D.:  Ez igaz – én biztosan sakkfiguráknak öltöztettem volna a katonákat, akik esőkabátjaikban így is leginkább ólomkatonákra emlékeztettek. Az operáénál nagyobb stiláris egységet azonban szerintem túlzás elvárni a rendezéstől. Brittennél hogyan illeszkedik egymáshoz Tarquinius Superbus és Jézus Krisztus? Éppen, hogy az össze nem illésekre játszik rá az opera, amint az előbb te is utaltál rá: melodramatikus hangvételű dallamok között neobarokk secco recitativók csendülnek fel, és minduntalan himnuszok, gondtalan scherzók és groteszk motívumok váltogatják egymást – ennek a sokszínűségnek működőképes megjelenítése lehet egy realitásfokában többi látványelemhez nem illő díszlet. Más kérdés, hogy szerintem is kézenfekvő lett volna vállaltan minimalistább felfogásban színpadra állítani az operát. A kellékek közül viszont a bizsuként megjelenített virágok és a ruha, mint virágcsokor-metafora nagyon tetszett, mint ahogy a férj orosz katonai, földig érő zubbonya is (a jelemezeket Zeke Edit tervezte). Annál inkább megütköztem a második felvonásban hinta-tolópadként működtetett, teljes színpadszélességű arany kanapén (Menczel Róbert a díszlettervező), vagy azon, hogy Lukréciát sündisznó alakú szivaccsal mosdatják a szobalányai, miközben a librettó szerint éppen egy másik szobában alszik.

Az esetleges és meglehetősen inkoherens rendezői fogások mellett volt azonban egy még nagyobb problémám: rendben, hogy a két kart angol lordnak és idegenvezetőnek ábrázolták; ám az általuk elénekelt keresztény szellemiségű erkölcskommentárt reprezentálta valami? Mintha nagyon is igyekeztek volna elkendőzni – ami a mai közvélekedést ismerve érthető is – azt, ami a darabban meglehetősen hangsúlyosan ott van. Hiányoltam, hogy nem foglalt karakteresebben állást a rendezés afelől: komolyan veszi-e a kar által hirdetett erkölcsi értékeket, vagy netán azokat is iróniával kezeli? Ez a kétségkívül értelmezésre szoruló fontos mozzanat rendezői kommentár nélkül maradt. Kár érte – véleményem szerint Telihay nagy lehetőséget hagyott ki ezzel.

M. D. E.: Lehet, hogy vizuálisan nem reprezentálta semmi, bár ne felejtsük Collatinus ítélkezését a végén, ahol istenszoborszerűen áll, és bocsát meg feleségének. Másfelől én nem tartom fontosnak, hogy konkrétan megjelenjen a látványban (akár mozgásról, akár díszletről vagy kellékről legyen is szó) az, ami a szövegben nagyon is erőteljes, érthető, hangsúlyos. Főleg egy ilyen előadásban, amiben nem sok minden megy ellene a szövegnek, ami nem igazán értelmezi a zene és a szöveg viszonyát, és gyakorta elfelejtkezik az iróniáról és a szarkazmusról mint értelmezést kifejező eszközről…. Egyébként meg egy lord és egy idegenvezető épp olyan jól hozhatná a groteszkséget.  Kérdés, hogy hozta-e? 

V. D.: Yang Li szerintem túl komolyan vette magát – nemigen érezte a szerepéhez hozzátartozó iróniát. A férfikórus (Ryszard Minkiewicz) annál inkább rájátszott a groteszkségre, viszont ő nem versenyző volt. Ennek megfelelően hangi adottságai és színpadi mozgása valamelyest ki is emelték a többiek közül, akik végig relatíve kis hangerővel és következetes merevséggel énekeltek a nézőtér felé. Igaz, csak az ő intonációja és kiejtése bizonytalanodott el, mindahányszor elfordult. Talán nem hallotta elég jól a zenekart? Pedig volt kontrollhangfal és sajnos kifelé hangosítás is – sajnos, mert a hangszerek arányait nem igazán sikerült belőni. A hegedű, fuvola és hárfa egyszerűen végig túl sok volt (persze, ezekre kell ráénekelniük az énekeseknek), a hangzás azonban csak homogénen lett volna élvezhető. Meg persze akkor, ha a hangszeres szólórészek szólistaigényességgel lettek volna kidolgozva mindenhol. Igaz, Molnár Szabolcs kritikája alapján úgy tűnik, másnapra belerázódtak az előadók. Ami egyébként a versenyszerepeket illeti – oly csekélyek (szinte statisztaszerűek) voltak és oly minimális színészi játékot kívántak meg, hogy igazán nem lehetett könnyű dolga a zsűrinek (habár a többi előadásról született beszámolók szerint a másik négy kiválasztott darab is hasonlóan szerény szerepeket kínált a versenyzőknek). A két versenyen kívüli szolgálólány pedig kissé nyers technikával és hangi adottságokkal rendelkezett. Mindazonáltal kétségkívül üdítő élmény volt csupa fiatalt látni a színpadon, ám fiatalságuk itt-ott sajnos a zenei megvalósítás rovására ment.

M. D. E.: Szerintem a fiatalság, a rossz hangi adottság és énekesi képességek között nincs összefüggés. Nézd meg a Mozart-maratont, melyben csupa fiatal énekes adott elő fantasztikus hangi és színészi felkészültséggel és képességekkel. A szembeéneklés viszont legalább beleillik a geometrikus szabályosságba. És még a barokk színház túlszabályozott, stilizált mozgását is megidézi – épp mint a zene, amely a barokk opera eszközeihez nyúl helyenként, mint mondtad. Lukrécia (Janja Vuletic) viszont mindenképpen kiemelendő: jó a színészi játéka, atmoszférát teremt, lélekállapotot ábrázol, amikor remegő kezében ollóval, már-már eszelősen közelít férje felé – és nem tesz semmi különöset, csak megtörten megy….  V. D.: …de a hangja a mély regiszterben mintha kissé szürke lett volna. Adam Palka (Collatinus) talán még jobb hangnak tűnt, de mivel rendkívül merev, rezzenéstelen katonát játszatott vele Telihay, nem igazán derült ki, vajon „cövek"-en kívül mást is tud-e alakítani.