Az első pozitív élményem a könyvvel való ismerkedésben akkor ért, amikor a kezembe vettem. Sőt, tovább megyek, még a kezembe sem vettem, finom illatát már messziről megéreztem. Most is itt érzem az orrom alatt. Az az illat, melyet csak egy bizonyos fajta, fényes papír adhat ki magából. Aztán persze meg is érintettem még a műsor előtt: olyannyira felkeltette az érdeklődésem. Kemény borítója azt a biztonságot sugározza magából, hogy nem okozhatok benne kárt, sosem fog szétesni a kezeim közt. A selymes papírlapok simogatásra ingerelnek, a könyv fotókkal - de azért kellő mennyiségű információval, és dokumentumokkal is - teli, és minden egyes közlekedési jármű történetét más-más színű oldalak mutatják be: a villamosé sárga, a buszé kék, a HÉV zöld, a troli piros, a metró pedig egy másfajta kék-árnyalat, mint a busz. Egy könyv, mely az érzékekre is hat. Még el sem olvassa az ember, amikor már kapcsolatba kerül vele, és vonzódni kezd hozzá.

A Tranzit kávézó volt a bemutató helyszíne, stílszerűen, hisz valaha ebben az épületben működött a buszpályaudvar. Két színész, Mesterházy Gyula és Gerbert Judit olvastak fel részleteket a könyvből, időrendi sorrendben. Az egyes évszámokat Karafiáth Orsolya, a műsorvezető mondta búgó hangon be. A színészek tökéletesen kiegészítették egymást: Gerbert Judit férfias hangja, és határozott fellépése felelevenítette bennünk a szocialista nőideált, aki nem retten vissza a férfiasnak titulált munkától sem. A felolvasásra került, ma már viccesnek tűnő szövegek nem Legát Tibor tollából származnak, hanem a BKV archívumából, ahonnan a könyv szerzője és egyben szerkesztője gyűjtötte ki őket. A könyv épp ettől izgalmas és érdekes, hogy az egyes járművek történetét ezekkel a legkülönfélébb korabeli újságokból származó dokumentumokkal, sőt versekkel egészíti ki, illusztrálja. Az egyik ilyen, ma már nagyon is humorosnak tűnő szöveg, amely elhangzott a bemutatón, a Füttyös Kati üzenete a Szárnyaskerékben, 1954-ből, így kezdődik: „Akadnak olyan dolgozók is, akiknek mindig csak az evésen jár az eszük, viszont szívesen elmennének a munkának a temetésére.” Aki az ötvenes években még nem élt, viszont kíváncsi rá, ki is az a Füttyös Kati, megtudhatja a könyvből.

A könyvbemutató, amit itt most nem elemeznék részletesen, már rádöbbentett, hogy talán nem is olyan fárasztó ezzel e hétköznapi témával foglalkozni. Ha a járműveken való utazást elkerülni már nem tudom, legalább izgalmassá tehetem azáltal, hogy megismerem a történetét, és nem csak elviselem, hanem élni kezdem a városi forgalmat, a jelenlétükkel már-már épületek szintjére emelkedő tömegközlekedési eszközeivel.

Otthon aztán olvasni kezdtem Legát Tibor sorait, aki a publicista humoros, lényegre törő szemszögéből, a diktatúra korával szemben olykor kritikus hangnemben mutatja be az egyes járművek „életének” legfontosabb mozzanatait. Az olvasóban rögtön felmerül a gondolat, hogy milyen hatalmas gyűjtőmunka és a közlekedés iránti szenvedélyes érdeklődés eredménye lehet a könyv. Az ilyen „vonzalmak” gyerekkorban születnek, ahogy a szerző ezt el is árulta a vele való beszélgetés alatt, és a könyv utószavában.

Az író az ötvenes évek villamosközlekedésének katasztrofális körülményeit ecsetelve például megállapítja, mennyire másképp festette le ezt a helyzetet a korabeli média: „olyan érzésünk támad, az agyonreklámozott, Kossuth-díjas, 1000 százalékos sztahanovistákat nem is az FVV, hanem egy nagy fekete autó vitte be a gyárba. Netán ott éltek?” A BKV történetét a magyar történelemmel párhuzamosan mutatja be, melyről az ilyen fejezetkezdő mondatok is árulkodnak: „Nemcsak börtönkapuk nyíltak az 1960-as évek elején, új villamos vonalak is.”

Bár a könyv a BKV negyvenedik születésnapjára íródott, nem csak 1968-tól tárgyalja a tömegközlekedés történetét: számba veszi az előzményeket is. És egészen napjainkig, 2008-ig ad történetileg hű korrajzot. Igényes, szép, alapos és hiánypótló munka, amilyen majd a 4-es metró is lesz, ha egyszer elkészül. Építéséről készült fotó zárja a könyvet, az utószó előtt, a (közel?) jövőbe mutatva.