A csendmadár követi ezt a jól megszokott vonalat, és tökéletesen beillik a sorba Kanehara Hitomi pár éve megjelent Pirszinget a kígyónak című kisregénye mellé. Kanehara kisasszony csupán a húszas évei elején jár, mégis roppant mennyiségű tapasztalatra tett szert, amelyeket ebben a kis könyvben örökített meg.

Susanna Jones azonban annyiban mégis más hogyománnyal dolgozik, hogy ő az emlegetett japán írónővel szemben angol, ebből fakadóan énregényének hőse is külföldi: Lucy Fly, aki különböző lehetetlen készülékek használati utasítását fordítja angol nyelvre. Emellett ronda, kövér, és roppant mód élvezi, ha megbámulják. Letartóztatásával és az utána következő kihallgatással párhuzamosan ismerhetjük meg történetét: szerelmét Tejdzsivel, a különös kifőzdéssel, aki szabad idejében fényképezget (a japánok és a fényképezés már ismerős valahonnan…) és nőket gyilkol, valamint barátságát Lilyvel, a szadista barátja elől Japánba menekült ex-ápolónővel.

Természetesen már az elején megtudjuk, hogy mi az ábra: Lily halott, Tejdzsi eltűnt, Lucyről pedig okkal feltételezi a rendőrség, hogy ő a tettes. Az indíték persze féltékenység, ám ha most azt gondolja valaki, hogy ez egy szokványos szerelmi háromszögön alapuló butácska kis regény, nagyot téved. Lucy monológja, teljesen kiszámíthatatlan reakciói a külvilág ingereire és az, hogy a történetmesélés közben minduntalan reflektál a közben folyó kihallgatásra, izgalmas újdonságként érintik az olvasókat. És azok a kis poénok, Lucy családjának leveleiben… Egyik bátyja, a tipikus buta rendőr hirtelen megtér, és elkezd a húgáért aggódni, öreg édesanyja pedig hosszú, frusztrált háziasszonylét után a költészetben találja meg a boldogságot.

Külön öröm, hogy Jones nem részletezi annyira Lucy szexuális életét, mint Kanehara, ahol aztán mindent megtudhattunk a Rui nevű leánykáról: mennyire biztonságosan védekezik, hányszor erőszakolja meg a tetoválómestere stb. Nyilván arra törekedett, hogy ezen naturalisztikus leírások segítségével még inkább bemutassa a japán fiatalok való életét, de kissé mellélőtt, pláne a hősnő abszolút hiteles érzelmi reakcióit illetően: amikor például megtudja, hogy a barátja megölt egy embert, egyáltalán nem kezd el pánikolni, hanem közli a fiúval, hogy be kell festeni a haját.

Lucy Fly semmi ilyet nem tesz. Magányos lélek, megszállottan szerelmes Tejdzsibe, rajta kívül nem érdekli senki és semmi. Maga is tudja, hogy ok nélkül féltékeny, de csak gyötri magát, és közben sikeresen el is siklik a tények felett: nyilván az olvasó sem szentelt nagyobb figyelmet annak a ténynek, hogy Tejdzsi előző barátnője az utolsó fényképen abszolút természetellenes pózban, kitört nyakkal hever a földön, mint Lucy, akinek csak a féltékenységét szította fel a megtalált fotó.

És itt érkezünk el a történet végén található bravúros kis csavarhoz, amely azonban átmegy egyfajta negédes, csöpögős, sablonos „örökké várni fogok rád”-hangulatú közhelybe. Persze talán itt is a szórakoztatás a cél, hiszen a Kanehara-könyv is hasonlóan morbid fordulattal ér véget: az erőszakos tetoválómester megkéri a lány kezét, Jones lehet, hogy szintén ezt a hangulatot akarta éreztetni.

 A csendmadár tehát igazi japán regény, ugyanakkor aki olvasott már pár hasonlót, az egyfajta paródiának, a japán énregény kifigurázásának is felfoghatja. Talán ezért is vannak benne kis célzások az elődökre: Lucy Tanizakit és Misimát fordít. E két szerzőhöz köthetők az olyan regények, mint a Kulcs, az Egy hibbant vénember naplója, az Aranytemplom és az Egy maszk vallomása. Mind-mind ugyanennek a perverz, eltorzult belső világnak a bemutatása, annyi különbséggel, hogy főhőseik egy kivétellel mind férfiak. A Kulcs egy idős professzor és felesége naplóján keresztül mutatja be cseppet sem szokványos nemi életüket, amelyben a részegen szendergő meztelen feleséget a férje fényképezgeti, a lányuk vőlegényét mindenféle morbid módon az anyuka szeretőjévé teszik, és közben a lány is a saját játszmáit folytatja. A másik Tanizaki-regényben egy idős férfi menye iránti vonzódásáról olvashatunk, aki amellett, hogy csalja a férjét, még az apóstól is jelentős összegeket zsarol ki azzal, hogy meztelenül mutogatja magát neki. Misimánál az Arany Pavilont felgyújtó szerzetes gondolatait, illetve egy homoszexualitását leplező fiatalember vallomását ismerhetjük meg. De akár ide vehetjük Murakami Rjú Nyakig a miszóban című művét is (persze a színvonal nem mérhető össze a nagy elődökével), amelyben egy örömnegyedekben külföldieket kalauzoló fiatalember, Kendzsi számol be találkozásáról a diáklányokat és prostikat gyilkoló Frankkel.

Ha tehát bizonyos előismeretekkel rendelkezünk, akár még a jól bevált (erőszak-szex-gyilkosság) kliséken is szórakozhatunk, mert Jones következetesen és jól alkalmazza őket, úgy hogy közben még valami izgalmasat is tud mutatni az olvasónak. Itt természetesen a csavarra gondolok a végén, amellyel sikerült túlszárnyalnia Kaneharát és Murakamit is, akiknél csak a főhős sztoikus, érzéketlen kínlódásait kísérhetjük figyelemmel a vége felé, és a cselekményvezetés is mellőz minden bonyolítást.

Jones tehát figyelemre méltót alkotott a japán énregényben, ugyanakkor a műfaj remek paródiáját is sikerült megírnia.