Molnár Ferenc, Golding és Ottlik után Ödön von Horváth regényéből készült színpadi adaptációt mutatott be a Bárka Színház. A Pál utcai fiúkat, A legyek urát, az Iskola a határont és az Istentelen ifjúságot elsősorban az köti össze, hogy szereplői gyerekek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy gyerekeknek szóló művekről van szó, de nem lehet nem felismerni a Bárkának azt a szándékát, hogy a fiatal közönséget is megnyerje magának. Mindezek mellett az, hogy a rendező, Vidovszky György az adott korosztályra szabott szereposztással viszi színre a darabot, kétségkívül veszélyes próbálkozás, de – a bemutatót látva – sikeres is.

Az Istentelen ifjúság a hitleri Németországban játszódik, ahol mindennél erősebben él az az elmélet, amely szerint jogos minden olyan tett, amely a fajtestvérek javára szolgál. Ebben, az elnyomókból és elnyomottakból álló világban teszi fel Lorenz Ludwig földrajztanár a gyarmatokról szóló kérdését, s az egyik diákjával szembeszállva foglal állást amellett, hogy a négerek is emberek. Sokak ellenszenvét vívja így ki, s az egyik szülő felkeresi, dühtől elvörösödve, folyamatosan köpködve összeszidja az "ostoba" tanárt, aki kijelentésével a fajtársak önérzetét megsértette. Azt a mély megvetést, amelyet iránta érzünk, kiválóan mutatja a piros bohócorr és a piros cipő. Az igazgató nem rúgja ki Ludwigot, de e pillanatban elkezdődik a 34 éves tanár szenvedéstörténete. A prológusban már közli, hogy mi fog történni a későbbiekben, s az idősíkokat keverő érdekes narrációt használó megnyilatkozásában már reflektál is későbbi önmagára.

Egy időn kívüli állapotba kerülünk, a Halak korába, amelyben eljegesedik minden, megfagy a lélek, amelyben lehetetlenné válik az emberi élet, s még a feltámadás ünnepén is attól kell rettegni, hogy nemsokára leesik a hó. Az "isten halott" nietzschei állapotból kiindulva jutunk el oda, hogy Lorenz Ludwig - vállalva sorsát - Afrikába megy néger gyerekeket tanítani. Horváth óriási szimbolikus anyagot vonultat föl regényében, amelyet a darab mindvégig pontosan és kreatív módon kezel. Az eljegesedést reprezentálva alapvető kelléke az előadásnak a jég, ebből készülnek a puskagolyók, ebből lesz a kő és a nehezék. A színpad négy sarkában egy-egy ember alakú célpont áll, az arcnélküli, állandóan figyelő hatalmat megtestesítve. Éppen ilyen a Halak korának embere is, aki mindig mindenhol jelen van, aki mindig mindent lát, de ő láthatatlan marad. Aki arra kíváncsi, hogyan jön létre az élet s hogyan múlik el. Megszűnik a szubjektum, megszűnik az intimitás, pontosabban egyenlővé válik a hazugsággal és a titokkal, de ebben a világban a titok bűnnek számít. Ezért zárja el Z a naplóját, amelyet később éppen a tanára tör fel, de a rezzenéstelen arcú hal-ember ezt is látja, s hirtelen kínzó lelkiismeretként kezd működni, és arra szólítja fel Lorenzet, hogy vallja be az igazat. A tanár gyenge, álláspontja mellett nem mer kiállni, ugyanolyan szolga, mint a gyarmatosított négerek. A hatalmi viszonyokat jeleníti meg a darab, mindvégig térbeli jelöléseket használ ennek megmutatására. Magasabban van a tanári asztal, az igazgatói szék, ugyanakkor a szerelmi légyottok helyszíne is a játéktéren lévő színpad.

A regényben a fiúknak nincs neve (ezzel szemben a darabban igen), kezdőbetűk jelölik őket, ahogyan a színlapon is, ezzel prezentálva az arcnélküliséget, valamint azt, hogy nincsenek igazán különbségek, bárki válhat bármilyenné. A naplót saját énünk tipikus túlértékelésének tipikus megnyilvánulási formájának tartják, hiszen nem az ÉN a fontos, hanem a (faj)testvériség: állítják ezt olyan igazságosnak vélt ideológia jegyében, amely éppen az emberi jegyektől foszt meg. Kizárólag két név szerepel: a példaképé, Kapusé és a nőé. Egyetlen szereplő játssza az összes női szerepet: a tanár anyját, a gyilkossággal vádolt fiú anyját, az intézetből megszökött szeretőt és a bárénekesnőt. Elhangzik a kijelentés, mely szerint megszűnt a nőideál, senkinek sem kell a „hátizsákos Vénusz”, s éppen ezután az átvilágított piros függöny mögött feltűnnek a maszturbáló fiúk, akik nem tudnak kapcsolatokat létesíteni.

A nő az egyetlen olyan lény, aki örömet , de paradox módon fájdalmat és szomorúságot is tud csempészni az életbe. A lényeg viszont ugyanaz: érzelmeket tud kiváltani, s a neve: Éva. Szerelmes gyereklányként fehér ruhát visel, kezében tart egy pici fehér galambot, mezítlábas, ő az egyetlen, aki őszintén vall, s ő az egyetlen, aki képes elmenekülni arról a helyről, ahol szenved. Réti Adrienn Éváját alapvetően a testiség határozza meg, az ösztönei vezetik. Figurája egyszerre ártatlan és kevésbé az, éppen ez az eldönthetetlenség teszi izgalmassá előadását. Réti a tanár anyjaként a férjet és apát alakító Mesés Gáspárral a tipikus kispolgárok karakterét hozzák, akik elsősorban a jó nyugdíjas, biztos állás mellett teszik le a voksukat.

Dér Zsolt egészen ördögi. Hal-embere a legszuggesztívebb figura a darabban. Furcsa mosolya egyszerre hátborzongató és szánalomra méltó. A fiúk közül ő és Juhász Lajos hozzák a legeredetibben a karaktereket. Juhász pökhendiségével olyan gyereket mutat meg, aki bátrabbnak és erősebbnek akar látszani, mint amilyen valójában.

Lorenz végül bevallja, hogy ő törte fel a naplót, s ezzel elindítója volt annak a folyamatnak, amely egy gyermek halálával végződött. Rájön, ki a gyilkos, rájön, hogy nem Istent kell vádolnia, hiszen nem vádolhatja azt, akiben eredendően nem is hisz. Ez fordul meg a mű végére, elfogadja sorsát, Afrikában vállal munkát. A valódi gyilkos pedig öngyilkos lesz. A fiúk esőkabátban, sárosan és bőrig ázva jelennek meg egy olyan harc végén, amely a saját igazságkeresésükről szól.

A folyamatos ellentétezés áthatja a rendezést is. A homály és a láthatóság, a fent és a lent, a sötétség és a világosság, a jelen és a múlt, az élet és a halál, a valóság és a hallucinációk oppozícióit használva halad előre az előadás: Gadus Erika fekete és fehér jelmezei, magasan és alacsonyan lévő színpadi megoldásai, az állandóan más funkciót betöltő, hordozható hordók adta lehetőségek, az átvilágítható függönyök, a zseblámpák használata kiváló megoldások az ellentétek ábrázolására. Még a nézőtér is kettéosztott: egymással szemben ülünk, nincs átjárási lehetőség - ahogyan a két világ között sincs a darabban. De mindkettő létezik, eltörölhetetlenül.

Ödön von Horváth:
Istentelen ifjúság

Fordította: Kerényi Grácia
(Magyarul Hogyan lettem én néger címmel jelent meg)
Átdolgozta: Gyarmati Kata

Tanár: Kardos Róbert
Éva: Réti Adrienn
Z: Koloszár András
T: Dér Zsolt
Kapus: Szabó Gábor
N: Juhász Lajos
R: Szilvási Dániel
W: Mesés Gáspár
B: Kosznovszky Márton

Díszlet, jelmez: Gadus Erika
Zene: Dinyés Dániel
Mozgás: Gyevi-Bíró Eszter

Rendező: Vidovszky György

Bárka Színház
Bemutató: szeptember 19.

A képek forrása: www.szinhaz.hu