Színészek jelennek meg az előtérben bekötött szemmel. Egyesével, az utcáról, tettetve nekimennek az embereknek, mert ugye nem látnak, szóba elegyednek, és nyilvánvalóan röhögnek magukban, hogy most a sok civil azon gondolkozik, vajon ez már az előadás része-e. A hét színész (felnőtt ruhájukon hátul kis hímzett óvodásoknak való jel: napocska, holdacska, imbuszkulcs miegymás) a nézőket tehát már a kezdet előtt bevonja, olyan színész is akad, aki felkísérteti magát a színházterembe az előtérből. Majd kezdetét veszi az előadás. Az egyik bekötött szemű férfi megszólítja a közönséget, hogy valaki jöjjön ki, segítsen a játékban. És egy hölgy, mit ad Isten, épp az első sor közepéről, vállalkozik is, kimegy, elindítja a játékot.

Alapvetően gyerekjátékok stilizációit láthatjuk, illetve ritmikus mozgássorokat, melyekhez maguk szolgáltatják a zenét is – dobolással, tapsolással, de az etűdsorozat mindegyikét megszakítja egy-egy játékos. Játékosok tényleg, nemcsak mert színházban játszanak, hanem mert játékot játszanak. Fogócska, erre csörög a dió, egymás utánzása, ismétlése, sírás, nevetés.

Látványos és hangulatos is az este, nem nélkülözi a szellemességet, az erotikát, és legfőképpen hangsúlyos a játéktól való eltávolodás, amikor is kifejezetten agresszívba, durvába billennek át. A durvaság megjelenik már magában a játék megszakításában, illetve a többiek reakciójában, és feltűnik a szavakban, hangokban egyaránt (gondolhatunk itt a visításra, amit polifonikus kórusműként prezentálnak, és ami ebben a formában inkább komikus), és természetesen a mozdulatokban.

A szöveg meglehetősen primér, legtöbbször improvizatív, gyerekhisztériát idéző, egymás túlkiabálása. És még ha helyenként valóban szellemes és nyelvileg játékos lesz is tőle az előadás (például a mikrofont játszó és az abba belebeszélő szereplő duettje, melynek során a mikrofon mondhatni önálló életre kel, és a maga belátása szerint hangosítja ki és visszhangozza a belé mondott szöveget), a tánc inkább mondható a darab erősségének. Itt sem a finomság mutatkozik meg elsősorban; legtöbbször nyers mozgássorokat láthatunk.

Bár néhány párna kirepül a nagy dobálózásban a nézőtérre, ezen kívül mintha megfeledkeztek volna a néző-színész összjátékról. Nagy kár, ha már egyszer beindult. A végén azonban elsötétül a tér, és egy kis reflektort engednek le a nézőtér első sorába – szép. Persze, a színpadon nincs semmi izgalmas, a szeánsz véget ért, felejtsük el a gyerek–felnőtt, játék–nem játék feszültséget, világítsunk meg egyre közelebbről egy kommersz nézőtéri széket, világítsunk rá szó szerint az értelmetlenségre. Vagy épp a nem lényegre. Ez tetszik. Újra kapcsolatot teremtettek a közönséggel. Csak sajnos a második sor közép egy delikvense megfogja a lámpát, és maga kezdi el megvilágítani a színészeket. Tetszése szerint mozgatja, ereszti rá a fényt a színpadon bohóckodó, ripacskodó, exhibicionistát játszó figurákra. Elméletileg ennek is örülhetünk, kicsit visszakapcsolunk a közös színházcsináláshoz. De ez már a második gyanúsan középső ember. Idegesít, hogy beépített. Ennél az álspontaneitásnál az is jobb lett volna, ha egy színész maga nyomja egy néző kezébe.

Szeánsz - aritmiás szívek klubja

A budapesti Tünet Együttes előadása

Szereplők:
Dózsa Ákos
Gold Bea
Gőz István
Kántor Kata
Kövesdi László
Szász Dániel
Vadas Zsófia Tamara

Jelmez: Bodnár Enikő
Zenei munkatárs: Keleti András, Márkos Albert
Fény: Szirtes Attila
Dramaturg: Peer Krisztián

Rendező: Szabó Réka

MU Színház - Nagyszínpad
2008. november 10.

Fotók: Dusa Gábor