bezár
 

film

2008. 11. 19.
Az élet a legjobb méreg
Woody Allen: Vicky Cristina Barcelona
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az élet a legjobb méreg Vicky Cristina Barcelona: a három szó nem csak az új Woody Allen-mozi címét adja, de a történet központi jelölői is. A két fiatal lány Barcelonába utazik nyaralni, a gyönyörű városban pedig a bonyolult érzelmi fejtörők és a művészet közt lavírozva igyekeznek saját elvárásaiknak megfelelni.

A katalán fővárosba való megérkezés képével nyit a Vicky Cristina Barcelona, a reptérről a városba tartó taxiút során pedig már - nem véletlenbül - osztott képernyőn látjuk az amúgy a hátsó ülésen egymás mellett ülő két vonzó lányt, Vicky-t (szerepében Rebecca Hall) illetve Cristinát (akit Scarlett Johansson alakít). Narrátorhang tájékoztat a lányok érzelmi attitűdjéről: Vicky megfontolt és két lábbal jár a földön, szereti vőlegényét, és elégedett stabilnak mondható, kiszámítható kapcsolatával. Vele szemben Cristina temperamentumos és az Egyesült Államokban rögzült elvárások alól szabadulni igyekvő, kalandra és újdonságra vágyó, meg nem alkuvó. Ami másnak az „elégedettséget” jelenti, az számára az eltervezettség és a kiszámítottság unalma. Vicky egyetemi tanulmányait szeretné a kéthónapos vakáció során befejezni (a katalán identitást kutatja), Cristina pedig csatangolni, kikapcsolódni szeretne, valamint szenvedélyének, a fotózásnak hódolni.
Scarlett Johansson
Első napjaik Barcelonában a műélvezet jegyében telnek, és ez voltaképp megadja a film szlogenjének – „Az élet az igazi műalkotás” – további értelmezhetőségét. A város építészete, festészete és a mediterrán költészet ugyanis úgy fonódik össze a lányok nyári időtöltésével – közvetve pedig az életükkel –, hogy az itteni művészet mintegy fölrúgja a folyamatosan „szögletesnek” ábrázolt hazai (Egyesült Államokbeli) formák hagyományát, illetve ezek valamennyi konvencióját. A gyönyörűen fényképezett barcelonai környezet – az épületek, szobrok és galériák, a város kanyargós, szűk utcái, a zöldségárusok, a kocsmák és éttermek, a várost övező vidéki miliő – éles kontrasztba kerül az időnként bevágott New York-i toronyházak és kikötők képével, ahogy az elvárásaikat az „életművész” Juan Antonio (Javier Bardem) hatására szép lassan föladó lányok élete is inkább ösztönszerű művészetté válik, mintsem tudatosan végigvitt konstrukcióvá.
 Penélope Cruz
Ily módon a festő Juan Antonio és a körülötte sürgő-forgó lányok (kiegészülve a neurotikus volt feleség Maria Elenával – a bájos Penélope Cruz alakítása) mintegy tükrözik az élet egyenlő művészet elvét, akkor is, ha a művészet itt inkább olyan bohém életvitelről szól, melynek „esztétikájával” ki-ki maga kell, hogy elszámoljon. Vicky-nek, bármennyire is szeretné, ez nem sikerül. Cristina élete pedig akkor válik igazi művészetté, amikor szembesül folyamatosan változó vágyaival: a Juan Antonióval zajló (később pedig Maria Elenával kiegészült) bohém kapcsolata csak addig izgalmas számára, míg ki nem élvezi minden ízét. Ezt követően ugyanolyan kiszámítható és unalmas lesz a románc, mint Vicky külső szemmel tarthatatlannak tetsző kapcsolata felszínes, de biztos egzisztenciát jelentő férjével. (Innen nézve Cristina „örök elégedetlensége” – mely mint neurotikus betegség tematizálódik – tulajdonképpen relatív, pontosabban nézőponthoz kötött.)
Persze, a mediterrán virtust inkább „leképező” Cristina döntése – kilép a szerelmi három-, sőt négyszögből – logikusan indokolható, amint Juan Antonio és Maria Elena igazi „mediterrán” fölháborodása és utcai veszekedése is: a statikusan a legbiztonságosabb háromlábú székhez hasonlóan hármójuk „szerkezete” felelt meg a legjobban annak, ami a temperamentum és a bohémia felől nézve kiérlelt, sőt érdekes és izgató dolog, a másik oldalról viszont csak egy újabb, körbeérő és így elhagyható kör.
Penélope Cruz, Javier Bardem és Scarlett Johansson
Az élet egyenlő művészet paradoxona itt persze ironikus, sőt némiképp parodikus összefüggésben értendő. A film ugyanis finoman, mégis meglehetős határozottan ironizál a spanyol mikrokörnyezet (egyébként egyetemesnek tekinthető) „modern” művészetén és művészi szemléletén: a nonfiguratív (pacaszerű) festmények – mivel csak saját magukra és saját anyagszerűségükre utalnak – semmilyen reprezentációs vagy mimetikus lehetőséggel nem rendelkeznek (azaz, nem mutatnak meg semmit a "világból"), így Juan Antonio dilemmája – miszerint egész festői „világlátását” volt feleségétől lopta – éppenhogy a művészetbe ölt „életet” teszi vicc tárgyává. Hiszen az „élet” itt nem más, mint üres jelölő, nem hozható összefüggésbe a műalkotással. (Lásd még a film legjobb intellektuális poénját: a narrátor épp azt ecseteli, hogy Juan Antonio - nagy boldogságában - „kreatív korszakát” élte, miközben azt látjuk, amint a férfi mindkét kezével csuklóig a festékesbödönbe nyúl, majd minden elképzelés nélkül fölspricceli a kezére ragadt anyagot a hatalmas vászonra. Gondolhatjuk, mi a végeredmény…)

Jellemző, hogy végül a fotográfia művészetébe egyre jobban beletanuló Cristina munkái lesznek, melyek – legalábbis a film fikciójában – esztétikai értelemben is labdába rúgnak, miközben persze a fényképezőgép csak olyan pillanatok rögzítésére lesz alkalmas, melyeknek éppen a meghaladása teszi érvényessé az „életet”.

Javier Bardem és Scarlett Johansson
Az összetett viszonyokat magabiztos kézzel színrevivő mozi ugyan mediterrán környezetben játszódik, ám Allen még itt is sajátos – és aktuális – értelmezését adja az orosz és francia klasszikusoknak. A sok-sok kapcsolat, neurózis és keszekuszaság akár émelyítőnek is tűnhet, a film mégis inkább pozitív érzést vált ki. Nagy szerepe van ebben a végül igen konzekvensen végigvitt sztorinak, melynek alapja igazából a lelki jelenségek egyfajta „kiszámíthatósága”, de a gyönyörű fényképezésnek és a színészek teljesítményének is. Kilépve a kritikusi objektivitás látszatából, talán szükséges lehet megjegyezni, hogy a csodálatos környezetbe vitt három lány önmagában is odaszegezi az arra fogékony nézőt a székbe – egész egyszerűen jó nézni, mint boldogulnak egymással. Alighanem az is erénye a filmnek, hogy ezúttal nem akar sem egyértelműen tragédiává, sem egyértelműen komédiává kerekedni. Úgy tragikus, hogy közben mosolyog, és úgy nevet a dolgokon, hogy közben fenntartja a lehetőségét az „elégedetlenségből” fakadó boldogtalan tudatnak. Annak a tudatnak, melyben nem békül össze virtus, elvárás és történés.

A dolgok mögött pedig végig ott lüktet az igazi, giccstől és sablonoktól mentes spanyol gitárzene. 


Vicky Cristina Barcelona
Színes magyarul beszélő amerikai-spanyol romantikus film, 96 perc, 2008.
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott 
Dolby Digital
Írta és rendezte: Woody Allen.
Fényképezte: Javier Aguirresarobe
Főszereplők: Scarlett Johansson, Rebecca Hall, Penélope Cruz, Javier Bardem

prae.hu

nyomtat

Szerzők

-- L. Varga Péter --


További írások a rovatból

Adam Elliot: Egy csiga emlékiratai
Révész Bálint és Mikulán Dávid KIX című dokumentumfilmje a 21. Verzió Filmfesztiválon
Till Attila: És mi van Tomival?

Más művészeti ágakról

art&design

Borsos Lőrinc Neo Inertia című kiállítása
Schein Gábor Apa átváltozott című könyvéről (Pagony, 2024, Budapest)
Asher Kravitz: A Zsidó Kutya a Spinoza Színházban
trabant: trabant LP (2024, purge.xxx)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés