Végre ismét egy „arénás koncert" - gondoltam, s már kezemben a jegyet tartalmazó borítékkal jött az első izgatott bizsergés. A ruhatárnál ugyan kicsit színházi szünethangulat csapott meg, ahogy konzervatív szövetkabátos nénik és bácsik keresgélték Jean Michel jegyeiket, s az unokájukkal kézenfogva elindultak a küzdőtér (!) lejárata felé. Én is így tettem. A nagymamák aztán felszívódtak: azt kell mondanom, hogy a férfiak uralták a terepet. Csupán néhány leányzó lézengett lenn, fél órával a kezdés előtt dominafrufruval, katonás ruhákban. Pedig - mint az hamarosan kiderült - Jean-Michel Jarre igazán közönségbarát, korfüggetlen koncerttel készült hozzánk. (Azt pedig külön öröm volt látni, ahogy az előttem ülő, Kissné-frizurás nénike elégedetten bólogat a helyenként EBM-re hajazó taktusokra.)

1

2

3

4

5

Elhagyom a küzdőteret, és futó pillantást vetek a kb. hat méter széles sávra, amit meghagytak a kiemelt állójeggyel rendelkező nézőknek. Néhányan csúnyán néznek, és szentségelnek, amin nem csodálkozom: a színpad előtt, ahová - ahogy az elnevezés is sejteti - a Front of Stage jegyek szólnának, VIP ülőhelyeket alakítottak ki, amik jó húsz méter hosszan elfoglalták a kiemelt állójeggyel rendelkező Jarre-rajongók helyét. (Ahol persze ültek bőven besavanyodott, vállvonogató arcok is, akik a ráadásnál még Jean-Michel buzdítására sem álltak fel tapsolni.) Az együttérzésem maximális, "az élet szar", "a szervezők szemetek", ezt konstatálva elfoglaltam helyemet a többiek mellett, a VIP-ban. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen közel lehetek a Mesterhez. Aztán kicsit később már majdnem érintéstávolságba kerültem, ám erről mindjárt bővebben.

Amíg szép lassan megtelt az Aréna, a Waiting for Cousteau című, több mind negyvenöt perces Jarre-tétel kellő izgalmi állapotba hozott minket. Majd kihunytak a fények, és hatalmas üdvrivalgás köszöntötte Jarre segédművészeit a színpadon, míg ő a lelátó közepén tűnt fel. Az emberek helyükről felállva keresték a reflektor útját. A Mester minden allűr és félelem nélkül sétált rajongói közé, keresztül a küzdőtéren, át egészen a színpadig: minden kilógó tenyérrel kezet rázott, közelről integetett a kattogó mobiltelefonoknak. Ekkora jófejséget még nem tapasztaltunk - állapíthattuk meg. (Nyilván Madonna, vagy a Depeche Mode nem tehetné meg ezt, hacsak nem akarnak atomjaikra bomlani a másodperc törtrésze alatt, és mondjuk egy Kraftwerk sem tenne ilyet, fagyos-gépies imidzséből fakadóan.) Jarre más. Igazi művész, akinek életét és munkásságát misztikum övezi, mégis: olyan emberségről tett tanúbizonyságot a budapesti koncert másfél órája alatt, amilyennel ez a közönség alig-alig találkozott még. Kirohantunk a sor végére, hogy kapjunk egy kis pozitív sugárzást közelről, hátha mi is ilyen jó állapotban konzerválódunk a következő ötven-hatvan évre.

„Áj láv disz szityi!” - vallja be többször is, ahogy beveszi a színpadot. Szívélyesen köszönti a magyar közönséget, majd egy jó negyed órás beszédet intéz hozzánk, amiben elmondja: az első Oxygene album megjelenése után feltűnően sok rajongói levelet kapott hazánkból, ezért különösen kedves neki itt játszani. (Na meg olvastam, hogy első barátnője budapesti széplány volt, úgyhogy!) Odaadással mesél hangszereiről, amik minden bizonnyal sok kezdő zenész álmában szerepelnek, ám ma már nagy ritkaságnak számítanak, szinte utolsó darabok.

Külön kiemelte, hogy az előadás száz százalékban élő, és ha hiba merül fel - mert hogy régi masinákról van szó - azt bizony meg fogja velünk osztani. (Később barátom megjegyezte, hogy tényleg beakadt egy hang körülbelül a III. vagy IV. tételnél, meg néha azért kiesett az ütemből a Mester... ezeket én inkább csak utólag, a felvételeken vettem észre.)

Az este legnagyobb meglepetése - ami egyúttal Jarre nyitottságáról is tanúskodik - mindenképpen Norbert, a magyar utcazenész felkonferálása volt, akit Jean-Michel valahol a budapesti utcákon fedezett fel. (Persze olvastam olyat is, hogy a srác csak egy full-extrásan megrendezett műsorszám volt, de szeretném hinni, hogy nem ez az igazság.) „Na akkor kezdjük is” - dörzsölgette a tenyerét és hozzátette, hogy a hangszerei olyanok, mint a nők: be kell őket melegíteni. (Magamban máris szexszimbólummá avattam a fickót.)

Csók a családnak – Oxygene IV. és puszi a magyar közönségnek

A koncert, akárcsak az album, finoman indult. Lebegős hangzás, már-már ijesztően kevés fény és szín. Attól tartottunk, hogy az interneten látottakhoz képest mi egy sokkal szolidabb előadást kapunk, ám a színek egyre csak gyarapodtak. Tökéletesen adagolva követték a hullámzó hangokat, a kivetítőn pedig nyomon követhettük az őrült professzort, aki ide-oda rohangál a laboratóriumában, és valami idegen, nem evilági dolog életre keltésén munkálkodik. Egy patológus precíz, de határozott mozdulataival nyúlt hangszereihez, miközben ki-kimosolygott a közönségre. A visszafogott villódzás után megnyíltak a függönyök, és a színpad mögött gigantikus kivetítő jelent meg, egy-egy színnel aláfestve a látványt. Az ügyködő Jarre és zenészei árnyalakoknak tűntek a nagy fényáradatban. A látvány minimalista és fantasztikus volt. Két tétel között Norbert is a színpadra vonult, és míg ő 'hang' nevezetű hangszerét püfölte, a szintimágus elszállós aláfestést improvizált. Az egyszerű dob és a futurisztikus gépezetek együtt, kellemes ambient-szösszenetet varázsoltak.

Ezután kezdett csak igazán beindulni a műsor. A koncertfelvételekről ismert hatalmas tükör aláereszkedett a plafonról, betekintést adva a Jean-Michel laboratóriumba, ami kb. hét, körben elrendezett szintetizátorból állt. Ezen kívül is még jónéhány gépezet volt használatba helyezve, Jarre műhelye mögött pedig három ’munkaállomás’ állt, amiket zenésztársai kezeltek. Nem számoltam ugyan, hogy összesen mennyi hangszer lehetett, de a beharangozott ötvenes szám bőven megvolt.

Eleinte lassan váltakozó színek világították meg egyesével a masinákat, majd egyre fokozódott a mozgás: a színek és hangok összeolvadtak, és keringtek az Arénában, mintha csak egy kemény hallucináció lenne az egész. A lüktető, masszív hangszínek néhol olyan fülrepesztőek voltak, hogy azt képzeltem, a hanghullám mindjárt kiszakítja a mennyezetet, és az M3-as bevezető szakaszán haladó autósok szivárványszínű atomfelhőt látnak felemelkedni, hangjegyekkel.

Jean-Michel és a theremin

A színorgia után elsötétült a kivetítő, a VI. tétel könnyed, jellegzetes rumbaszerű üteme szólalt meg, és mi azt hittük, kicsit megpihenhetünk. Ekkor jelent meg a Föld a színpad fellett, sötétségben lebegve, monumentálisan, majd felénk fordítva igazi ’arcát’, a jól ismert Oxygene-koponyát. A hatás elképesztő. Valahogy elfelejtjük, hogy a fiúk a színpadon dolgoznak. Lassan eltűnünk a szemüregben, hogy rövid kört tegyünk a Föld koponyájának belsejében, mely barlangszerű, sötét és sivár. Majd visszatérünk az űrbe, hogy körberepüljük a bolygót az Oxygene VI. tételére. Azt hiszem, a sok vidám szín után mindenki a székére zsibbadt most egy kicsit. Majd a kép fekete-fehérre vált, és szó szerint kapunk a természettől egy nagy büdös pofont, amiért ezt tettük a bolygóval: rovarok néznek velünk farkasszemet, gyümölcsök, virágok rothadásának gyorsított felvételei váltakoznak, majd egy bagoly szempárja ver minket vádlón, hosszú másodpercekig. Lesújtva érzem magam.

Utazás a koponyában (Oxygene VI.)

A rövid, de velős "büntetés" után Jarre gondoskodott arról, hogy családias hangulatban hagyjon ott minket. Francia sci-fi-mese hangulat lebeg, ismét pulzálnak a színek, de már csak halványan, lassan, búcsúhangulatban. Házibulis ízű, futurista-romantikus ráadást kapunk, miközben a gigatükör szöget vált, és a közönséget mutatja. ’Köszönöm, Budapest’ - mondja Jarre meglepően jó magyarsággal, majd eltűnik a színpad sötétjében.

’Most már aztán bonszoár’ - fűzi hozzá a haverom, de nem lett igaza, mert Jarre még egyszer hagyta magát visszatapsolni, és ismét előadta az Oxygene album egyik legmaradandóbb tételét. Mintha tényleg nehezére esett volna búcsút venni a majdnem teltházas Arénától, fel-alá sétálgatott, többször megköszönt és elköszönt, mire végleg elnyelte a backstage.

Most, hogy alvás közben leülepedtek a homokszemek, azt tudom csak mondani, hogy ritkán látni ennyire jól felépített előadást: egyenletes fokozatokban növelte a feszültséget és az élményt, egészen a robbanásig, majd a ráadásban szinte elringatta a közönséget. Még a százkettedik „Na milyen volt?” kérdésre is csak őszinte ’hű bazmeggel’ tudok reagálni. Alattomosan beférkőzte magát a gondolataimba. Még csak most kezdem igazán visszapörgetni az eseményeket, és azt kell mondanom, hogy egyre intenzívebben üt. Jean-Michel Jarre személye pedig a rajongás tárgyából emberi lénnyé avanzsálódott: akivel szívesen elcsevegnék egy pohár jófajta hazai bor mellett.

1

2

3

4

5