Ragyogó napsütésben gyülekezünk az első napon, augusztus 8-án pénteken az andocsi római katolikus templom kertjében, ahol négy órakor dr. Csepeli György, a fesztivál fővédnöke egyszerű, meleg szavakkal nyitja meg a második Andocsi Művészeti Napokat. Az elismert szociálpedagógus elmondja: reprezentatív kutatást végzett azzal kapcsolatosan, mit sorolnak az emberek a kultúra fogalmába. A válaszokban egyvalami volt közös: mindenki úgy érzi, a kultúra ápolása iránti vágy genetikailag kódolt az emberben, de kizárólag másokkal együtt hozható létre; ezáltal a belőlünk áradó kreativitás a velünk munkálkodókban és az együtt elért eredményekben megsokszorozódva jut vissza hozzánk, önmagunkból önmagunkba, hogy gazdagodhassunk általa. A szervezők ezt a gondolatot tették meg a fesztivál alapkövének, hozzátéve: mindehhez elengedhetetlen a hit, amely megvalósítja az ötleteket. A közönség soraiban hangosan tapsol a jelentős számú német küldöttség: Andocs testvérvárosából, a tiroli Flaurlingból érkeztek segíteni, ünnepelni.

Dr. Csepeli György után a rendezvény művészeti vezetője, Cserje Zsuzsa lép a nézők elé, hogy vázolja az előttünk álló három nap programját. Az előadások és koncertek három helyszínen: a templomkertben, az altemplomban és a közeli ligetszínpadon zajlanak majd, ezek közül csak az altemplom zárt helyiség, tehát jó időért imádkozunk. Az altemplomból máris ínycsiklandó hangok ütik meg a fülünket: a fesztiválnyitó színházi kabaré, a Kakasülő utolsó simításait végzik az alkotók. A kora este folyamán beszélgetünk, ismerkedünk a sörsátorban, Cserje Zsuzsától itt hangzik el a telitalálat „intim fesztivál” kifejezés, közben telefonnal a fülén rohan egyik helyszínről a másikra. Hasonló lelkesedéssel dolgozik jobbkeze, Éri Ildikó is, rutinosan oldják meg az időközben felmerülő problémákat (a világosítók csapata például-sok más stábtaggal egyetemben-eltévedt Bálványos felé...).

Végre hét óra, kezdetét veszi a Kakasülő, remek zenés kabaré remek színészekkel: Kéri Kitty, Málnai Zsuzsa, Sallai Nóra, Lengyel Tamás, Sztarenki Pál, Baksa Imre és sokan mások. Az egyetlen, ami zavar, hogy bár az altemplom csodaszép barokk boltíveivel, sajnos kutya hideg van odalenn; a reszketés néha elvonja a figyelmemet a színpadi eseményekről, de azért lassan aklimatizálódom. Az előadás után kellemesen feloldódva jövünk a felszínre, ahol megtudjuk, imáink nem leltek meghallgatásra: az időjárás bizonytalan, ezért a tízórás Szinbád-dalokat, az Ekdar zenekar koncertjét az andocsi iskolába helyezték át. A koncert a Hólyagcirkusz társulat pesti előadásának feldolgozása, ismeretlen arab költők versei és a Gita Govinda részletei hangzanak el, Wöres-fordításban, fantasztikus zenével. Valósággal elzsongítanak az autentikus arab hangszerek és Tóth Evelin elképesztő hangja, kábulatomból az olasz hastáncosnő, Sara Chiostergi ráz fel – kavalkád a hevenyészett színpadon, ami az összes érzékünkre hat.

Szombaton ismét mosolyog ránk az ég, reméljük, ma minden a tervek szerint megy. Andocs altató hatású levegőjének köszönhetően tizenegykor botorkálunk le a templomkertbe, ahol máris kezdődik Pályi János bábszínháza, a legendás Vitéz László (tudják, a serpenyővel hadonászó, „piros sitykás hetyke fickó”). Mesterének, Kemény Henrik bábművésznek, László szülőatyjának nyomdokain Pályi János varázslatos világot kelt életre, a gyerekek gurulnak a nevetéstől, minket felnőtteket hol az interaktív vásári komédia heve ragad el, hol a művész zsenialitásán ámuldozunk, ahogy két kezén felváltva kilenc figurával zsonglőrködik. A következő program csak ötkor lesz, ezért sétára fogjuk a fesztivál területén, mikor is kiderül, hogy van ám itt mit csinálni a kötött programok közti időben is. Lőhetünk csúzlival (jutalomként tekerhetünk egy biciklin, ami a céltábla bonyolult szerkezetéhez van erősítve, ez is a vásári mulatságok hagyománya), festhetünk üveget, Gazdag Lászlónál, a Kolibri bábművészénél pedig öt perc alatt színházi diplomát lehet szerezni (no comment). A sörsátor mellett mézeskalácsot, aszalt gyümölcsöt vehetünk, gyöngyöt fűzhetünk, a templomban pedig állandó a Mária-ruha kiállítás (Andocs fölött a legenda szerint évszázadokkal ezelőtt megjelent Szűz Mária angyalokkal körülvéve, másnap reggel pedig egy Mária-szobrot találtak a templom oltárján; a szóbeszéd annyira tartotta magát, hogy Andocs volt az egyetlen hely, ahol a török hódoltság idején a keresztény falusiak szabadon gyakorolhatták vallásukat). Mire mindezzel végzünk, hipp-hopp, öt óra lett, a templomkerti színpad pedig egy időre Indiává változik: a Sivasakti Kalánanda Táncszínház Indiai Táncestje élményszámba megy. A tíz táncosnő karja, kézfeje és lába bonyolult technika szerint mozog, csípőjük végig mozdulatlan marad (!), a táncból mégis fojtott erotika sugárzik. A táncestet követő beszélgetésből, amit dr. Sári László, az országos hírű orientalista vezet, kiderül, hogy a hölgyek minden mozdulatának jelentése volt; a Bharata Nátjam Dél-India több ezer éves szakrális tánca, mely a férfi és a nő (Siva isten és felesége, Párvati) szavak nélküli kommunikációjára épül. Megtudjuk többek között azt is, hogy a legelső indiai „viselkedéselemző” kézikönyv – mely szintén nem mai darab – harminchat féle pillantást különböztet meg, amellyel a nő kifejezheti a vágyát a férfi felé (finomság tekintetében tanulhatunk az indiaiaktól, jegyzi meg rezignáltan a professzor). A beszélgetés roppant izgalmas, kelletlenül emelkedünk föl a székünkről, ám már hét óra, és az altemplomban kezdetét veszi a Piaf két arca című előadás, melyet a Pécsi Harmadik Színház neve fémjelez. Bár a helyiségben a klíma változatlan, két perc sem telik belé, és mindent elfelejtek, a darabnak ugyanis hipnotikus ereje van. A színpad közepén kétoldalú tükör, a „kis veréb” önmagával néz farkasszemet: Piaf lelkivilágát és gondolatait Bacskó Tünde, ragyogó hangját (kísérteties hasonlósággal) Bonyár Judit idézi fel. A két művésznő lubickol a játékban, a zenében, sokszor az elviselhetetlenségig fokozva a feszültséget: Bacskó Tünde Edithje egyszerre ordenáré, gyermeteg és tökéletesen kíméletlen önmagával. A három tagú szalonzenekar finom ízléssel igazodik a színészekhez, a közönség a legnagyobb elismeréssel, a taps előtti döbbent, másodpercekig tartó csönddel adózik a látottaknak. Kilencre átsereglünk a templomkerti színpadhoz, az első sorból élvezem végig Pelsőczy Réka és válogatott csapata újabb bravúrját, az Én egy szemüveges kisfiú vagyok című darabot. A színlap szerint „képzeletbeli csoportterápiát” látunk, amelyben gyerekkori álmokon, játékokon, mondókákon keresztül juthatunk el a felnőtt élet leggyakoribb problémáihoz. Ebben a másfél órában szüntelenül ingadozunk a parttalan nevetés és a meghatottság között, persze Pelsőczy Réka ismét biztosra ment, a szereplők garantálják a sikert: Botos Éva, Bánki Gergely, Bodor Johanna, Vass György, Elek Ferenc, Fodor Annamária, Gáspár Anna, Sipos Vera és maga a rendező-színésznő, Pelsőczy Réka kalauzolnak minket vissza a gyerekkoru(n)kba. Levezetésként tizenegytől a Mokányos együttes zenél a sörsátorban; mielőtt aludni indulnánk, még látjuk, ahogy Martin Márta művésznő -aki saját szavaival élve most csak „műélvezőként” van jelen- önfeledten ropja a remek gyimesi tánczenére.      

Vasárnap fullasztó a hőség, ezért kellemes meglepetés, hogy déltől a hűvös templomban élvezhetjük két világhírű énekművészünk, Bazsinka Zsuzsanna és Berkes János operakoncertjét. Az opera igencsak rétegműfaj, meg aztán vasárnap dél van, így az eddigiekhez képest kevesen vagyunk a templomban, nem úgy kettőkor, a szintén az iskolába transzportált Rettentő görög vitéz című meseelőadáson. A nézőtéren lépni sem lehet, minden centiméteren ül vagy áll valaki, de ez nem csoda: a Stúdió K. ritka színvonalas szórakozást biztosít gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Örömmel konstatálom, hogy tényleg léteznek még az országban „multifunkcionális”, lényegében bármilyen feladattal megbízható színművészek, akiket sem a próza, sem az ének, de a tánc, sőt a bábjáték sem hoz zavarba (és akik ugyanolyan komolyan vesznek egy matinéelőadást, mint egy esti nagytotált). Négy órától Heltai Jenő szellemének zseniális termékeiből csemegézhetünk a Zöld Csaba és Szőcs Artúr által előadott Nőügyek-ben. A két fiatal színész még főiskolás éveiben hozta létre ezt a produkciót; a költő Kis Kató-ciklusát alapul véve maguk szereztek zenét a versekre, maguk állították össze a dialógokat is. Szeretetreméltóan és elsöprő energiával játszanak, a huszadik század elején dívó férfiképet és udvarlási szokásokat hatásosan elegyítve a maiakkal. Fehér inben, sötét nadrágban, minimális díszlettel és kellékkel dolgoznak, előkerül viszont a gitár, a csörgődob és a kanna; a második dalt már végigtapsoljuk, a hangulat mindenkit magával ragad. Közben rájövök, hogy amit most látok, általánosan jellemző az andocsi fesztiválra: minden produkcióban az egyén és a közösség komplex tehetsége nyilvánul meg, alátámasztva ezzel a dr. Csepeli György által megfogalmazottakat. Megérzem azt is, hogy talán itt, távol a fővárostól, a „szakmától”, az andocsi közönség figyelő tekintete előtt a művészek „örömzenélnek”, a máskor talán nehézkesebb adás-vétel üzenő és befogadó között is zökkenőmentesebben zajlik. Gyerekkori játékaink öltenek testet, azaz kezet a Figurina Bábszínház Microcircus előadásában, ahol dresszbe – kesztyűbe – bújtatott ujjak segítségével elevenedik meg egy teljes cirkuszi társulat: erőművészek, korcsolyázók, a bűvész, a zsonglőr és sokan mások. A vasárnap este hét órától – főműsoridőben – egy igazi nagyágyúé, Anton Pavlovics Csehové, akinek novelláiból és életrajzából a dunaszerdahelyi Epopteia Műhely Társulás készített monodrámát Hogyan ettem kutyát? címmel, Gál Tamás főszereplésével. A vörös háttér előtt lazán, keresztbetett lábbal anekdotázó Csehovból dől az irónia, talán épp ezért érezzük annyira közelinek, ezért éri el az előadás minden erőfeszítés nélkül a célját. A második Andocsi Művészeti Napokat Szirtes Edina és a megasztáros Mujahid Zoltán tolmácsolásában felcsendülő Zorán- és Presser dalokkal búcsúztatjuk. A kitűnő akusztikájú templomkert rég elsötétedett, a fák és a falak azonban két és fél napnyi nevetést, izgalmat, drámát és muzsikát őriznek majd egy éven át, amíg újra találkozunk itt, Andocson.