Az egyik kedvenc részem A két Lottiban, amikor a szerző felfedi magát, és a sorok mögül kiszólva megdorgálja a sorok között olvasni képtelen, képmutató szülőket. Erich Kästner Shirley Temple-ről mond el egy rövid történetet (mese a mesében), aki olyan fiatal volt, hogy nem nézhette meg a moziban azokat a filmeket, amikben amúgy szerepelt. Szerepelnie szabad volt, megnéznie nem! Mint ahogy az elvált szülők gyerekeinek is szabad (meg)szenvedniük szüleik válását, de ha valaki ír erről, azt a felnőttek zokon veszik: „Ha pedig a gyereknek engedélyezik, hogy ezektől az állapotoktól szenvedjenek, akkor mégiscsak túlságosan finomkodó, no meg kifordított dolog, hogy ne beszéljünk vele arról értelmes, érthető formában!”

A csíkos pizsamás fiú hőse, a kilencéves Bruno is hasonló helyzetbe kerül: szülei (sőt még három évvel idősebb nővére, Gretel is) képtelenek vele őszintén beszélni. Azt gondolják, hogy jobb, ha a kisfiú mit sem sejt az őket körülvevő valóságból. Nem tudni, hogy mindezt azért teszik-e, hogy megóvják bontakozó gyermeki lelkét, vagy mert nincs sem idejük, sem igényük foglalkozni a nyiladozó elméjű fiúcskával.

A második világháború idején játszódó történet középpontjában Bruno családjának sorsa áll: hogyan jut az apa a katonai ranglétrán egyre magasabbra, míg jutalmul magától a Führertől kapja „ajándékba” az auschwitzi koncentrációs tábor irányítását; hogyan próbál alkalmazkodni az anya a megváltozott körülményekhez, és fenntartani a tökéletes élet illúzióját; hogyan utasítják el a háború életidegen ideológiáit – és az apa hirtelen jött, kétes státuszemelkedését – Bruno nagyszülei.

Bruno nem akar tudomást venni arról, hogy nem élheti tovább hétköznapi életét, nem járhat a megszokott berlini iskolába, nem játszhat régi barátaival. Magába fordul, bezárkózik, az új környezetet teljesen elutasítja (ennek nyelvi jele, hogy Auschwitz helyett konzekvensen Auz-viccet mond). Amikor újra felébred benne a gyermeki kíváncsiságtól hajtott felfedezővágy, akkor is csupán formálisan cselekszik ugyanúgy, mint Berlinben – nem tud a dolgok mélyére ásni, ezért nem is értheti meg igazán, mi történik a drótkerítés túloldalán. Pedig a sors úgy hozza, hogy még barátra (a való világra csodálkozásban autentikus segítőtársra) is lel Smuel, a lengyel, zsidó kisfiú személyében, akit szüleivel a koncentrációs táborba hurcoltak. A „csíkos pizsamás fiú” minden tekintetben Bruno ellentéte, mégis úgy tűnik, hogy valamilyen láthatatlan szál köti egymáshoz a felnőni nem tudó Brunot és az élet árnyoldalaival korán szembesülő Smuelt.

John Boyne a német kisfiú naiv perspektíváját következetesen megtartja a történet végéig: Bruno idilli különvilága zárványként megmarad a halál borzalmai közepette is. Semmi sem tudja megrengetni ezt az illúziót, ugyan néha felfigyel egy-két érdekes jelenségre, ám jobbára reménytelen eset marad. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen kíváncsi, értelmes kisfiú a nyilvánvaló jelek ellenére is arra a következtetésre jut, hogy a szögesdrót mögött az emberek hétköznapi életet élnek! Az elkapott félmondatok, és a cselédek őszinte vallomásai ellenére sem áll össze a kép Bruno számára, és csak akkor szembesül az őt körülvevő világ borzalmaival, amikor már maga is részesévé válik.

Bruno sorsa szülei számára is komoly tanulsággal szolgál: legféltettebb kincsüket vesztik el, mert nem bíznak benne, mert nem tudnak elég időt szánni arra, hogy megismerjék gyermekük világát és megismertessék gyermeküket a világgal.  

John Boyne: A csíkos pizsamás fiú
Fordította: Szabó Mária
Terjedelem: 176 oldal keménytáblás
Bolti ár: 2.200,-