Bocsánat a címben szereplő szóviccért. Úgy döntöttem, nem törlöm ki, nem húzom le – ezzel is utalva Michel Gondry antihősének nemtörődömségére (és itt még a két szereplő közül a kevésbé taszítóra gondolok). Önmagában ez a gesztus – két antihősre építeni fel a cselekményt –, máris kafkai kísérletté avatja Gondry sziporkáját, amely lényegében azt mutatja be, hogyan kerül ki az ellenőrzés alól egy elszabadult allegória.

A rövidfilm a vizualitás erejével és konkrétságával lehel új életet egy abszurd szituációba, amely nem ismeretlen, akár szófordulat szintjén is létezik, de ritkán vesszük a fáradtságot, hogy ennyire részletesen belegondoljuk. A komikusan induló helyzetgyakorlat témája az allegorikus ábrázolás elvontsága miatt közvetlenül filozofikus, vizsgálati terepe pedig kettős: egyszerre boncolgatja az identitás mibenlétét és a viszolyogtató természetrajzát. Mi történik, ha identitásunk határait nem tisztázzuk világosan, illetve milyen mélységekbe taszítja az ént az abjekció? Mi történik, ha álszeméremből vagy túlzott udvariasságból nem teszünk világossá bizonyos alapvető korlátokat? – teszi fel az alapkérdéseket Gondry, és azzal, hogy etikai érdeklődéssel fejti ki válaszait, a nézőt is aktivizálja. Hiszen nehéz úgy végigülni a kisfilmet, hogy az emberben fel se vetődjön a nyámnyilaságig ráhagyó és határozatlan figurának, a probléma “szülőapjának” (antihős 1) a felelőssége.

A cselekményt a viszolyogtató részletes bemutatása hajtja előre, a Kula (antihős 2) – érdekes intertext, hogy ez az emblematikus szereplő már Kevin Smith Dogma című valláskritikai road movie-allegóriájában is fontos epizódszerephez jutott – az életfunkciók affirmálásától másnapra teljes - és teljesen kafkai - átváltozáson megy keresztül: abjekt jellegét megtartja, de emberbőrbe bújik, és ideológiai síkra viszi át elviselhetetlenségét.

Gondry vállalkozása talán fárasztó – bár én a film apokaliptikus aspektusa ellenére is valószínűnek tartom, hogy a legtöbben harsány nevetés közepette nézik – de szókimondó pőreségében sokat tesz azért, hogy saját ún. civilizációs reflexeinket, álszent napi gyakorlatunkat és buta előítéleteinket gyanakvás tárgyává tegyük. Nem mindennapi értéke, hogy az eseménysor ijesztően komoly és féktelenül komikus kicsengését egy pillanatra sem választja el egymástól, a szó szoros értelmében beleveri az orrunkat valami alapvetőbe, amire nélküle talán fel sem figyelnénk, hiszen az ember az olyasmit, ami állandóan a szeme előtt van, hajlamos észre sem venni.

A One Day mellett szól, hogy részleteiben is teljesen átgondolt darab - aláhúzza, hogy a viszolygás a testhatárok/személyiséghatárok elmosódásával lényegileg rokon tapasztalat (ld. a remekbe szabott éttermi jelenetet), és a Kula fogyasztói attitűdjét, mértéktelenségét is rögtön azonosítja, és etikai kontextusba helyezi. Emellett felforgató erejű képei révén azonnal, bonyodalmas ideológiai magyarázkodás nélkül kézbesíti jelentését.

Gondry egész estés mozifilmjeinek (Egy makulátlan elme örök ragyogása, Az álom tudománya, Tekerd vissza, haver! ...) egyik tulajdonképpeni védjegye a síkváltás, amely egy szubjektív, mágikus valóságot köt össze az ellenséges külvilággal. A One Day képileg mindvégig a mágikus térfélen marad, de a nézőben az értelmezés során késedelem nélkül létrehozza saját hétköznapi megfeleltethetőségét. Múlhatatlan erénye, hogy korszerű formában aknázza ki az abszurd örökérvényű energiáját, és testről szóló beszéde révén kizárja, hogy a néző bármilyen módon el tudja távolítani magától a befogadás során létrejövő élmény közvetlenségét, intenzitását.