Vlagyimir Szorokin Az opricsnyik egy napja című szövege a jövő reakciós Oroszországába, egy végletesen hierarchikus és procedurális világba vezet el, ahol minden aprólékosan szabályozott. A hagyományos nemzeti, ortodox keresztény és kifejezetten konzervatív értékekre alapozott előírásokat csak egy-két szubverzív elem tarkítja. Bűn például káromkodni, és rossz szemmel néznek a dohányzásra is, az agyonverés és a nemi erőszak azonban adott esetben jogos büntetési tétel, vagyis az opricsnyik végrehajtandó feladata.

Az elbeszélő a nagyhatalmú opricsnyik kommandó tagja (jelszavuk: “Szó és tett!”), ennek következtében a könyvben megjelenő, függőlegesen tagolt világot szigorúan felülről ismerjük meg. Ez a kommandó az államaparátus elit, maffiamódszerekkel működő erőszakszervezete, amely a végrehajtó hatalmat képviseli. Az opricsnyik életszínvonala kiugróan magas, teendőit az uralkodótól, illetve a kommandó vezérétől, a Papától érkező parancsok szabják meg. Ébersége egy pillanatra sem lankadhat, hiszen állandó a versengés az apparátusban és annak egységei között. Az opricsnyik természetesen semmit nem von kétségbe, ami a fennálló rendből vagy feljebbvalóinak parancsaiból ered, tehát a hatalmi önkénynek a saját pozícióját fenyegető sajátosságaiért is kritikátlanul rajong, úgy tartja, ettől lesz pompás, fegyelmezett a lélek.

A könyvnek – amelyet inkább hosszú elbeszélésnek, mint rövid regénynek tartok – minden lapjára rányomja a bélyegét, hogy egy totális diktatúra fegyelmezett fogaskerekének nézőpontjából íródott. Ez a minden ízében egyszerű férfiú külön vörös sávban száguld a dugóban veszteglő autók mellett, vagyona és rangja révén a közönséges halandók felett áll, bejáratos az udvarba. Szorokin elsöprő erejű és csattanóval záruló szatírában mutatja be az arisztokrataként kezelt verőlegény napi feladatait, amelyek a véres megtorlástól a vesztegetés elfogadásán át kiskapuk nyitogatásáig és sarcok kizsarolásáig terjednek, de magától értetődően közéjük tartozik a fentről elfogadott és lefelé terjesztett ízlésdiktatúra is. Az opricsnyik eszköztára a hatalmi szóval legitimált erőszakban, illetve az anyagi érdekek feltétlen képviseletében merül ki, ennek ellenére illetékességi körébe tartozik a színpadi műsorok cenzúrázása, és rajta tartja a szemét a kultúrán is, például a könyveken és a rádión. Szorokin szatírája ennek örvén válik interextuálissá: szövetét a kortárs orosz irodalmi és tudományos diskurzus számtalan szereplőjére utaló paródiák színesítik, zabolátlan reflexiókkal a klasszikus orosz örökségre (pl. a Bűn és bűnhődés trágár átiratát is magába foglalja a szöveg fiktív idézet formájában).

Sokkoló, mégis nehezen megragadható élmény szembesülni az elbeszélő üres, a közvetlen hatalomgyakorlás és a fegyelem révén minden autonómiától megfosztott értékrendjével: törvényesített gengszterként az opricsnyik saját, kényelmi berendezésekkel teli életét végtelenül színesnek és felemelőnek éli meg. Számtalan feladata és tevékeny életmódja tényleg szöges ellentétben áll azzal az intellektuális és esztétikai vákummal, amelynek ügyvivője és szimbóluma. A részletgazdag és eseménydús szöveg minden egyes momentuma mögött nagy munkával megteremtett rend és hangzatos erkölcsiség látszik, s a szatíra természetéből adódóan a sorok között ér célba a következtetés: ez az építmény velejéig fals, abszurditásában idegen attól a magasfokú szervezettségtől, amely látszólag impozánssá teszi.

Szorokin invenciózus leírásai futurisztikus kellékek egész arzenálját vonultatják fel, ebben a világban minden cselekvésnek megvan a hi-tech eszközökkel és csúcsminőségű segédanyagokkal támogatott módja. A fogyasztói attitűd minden részfolyamatot bekebelez. A szatíra egyfelől hasonló mechanizmusra épít, mint például Bret Easton Ellis yuppie-világa, de az opricsnyik, vagyis a “mázlista, kivételezett geciláda” topikus szerepbeszéde nyelvileg egészen más konzekvenciákhoz jut el: az impozáns gyakorlati színvonal úgy párosul a szolgaság fenntartását célzó, taszító filozófiával, ahogy az orosz múlt vörös farokká alakul a futurisztikus technokráciában (például reggelente friss kutyafejet erősítenek a luxus Merci hűtőrácsára). Szorokin hajlított valósága színleg továbbra is ápolja az időtlen orosz lelket és zászlójára emeli a népies ártatlanságot, ám ez a gesztus fintorrá torzul, hiszen közvetlenül szolgálja ki a legabsztraktabb s legkönyörtelenebb hatalmi törekvéseket.
 

A szerző Jég-trilógiájához hasonlóan ebben az elbeszélésben is részben mitikus elemekre épít, de ez a vetület a korábbitól eltérő, és mellékesebb funkcionalitást alakít ki a szövegben: a Tunguz meteorit történetétől eltérően itt nem lényegi vázat, a köznapitól radikálisan eltérő mélystruktúrát társít az eseményekhez, amely az ismert valóságot más rugóra kezdi mozgatni, hanem marginális díszítő elemek sorával teszi mindennapjainktól megkülönböztethetővé a bemutatott erőszakuralmi rendszer környezetét. E világ – reális, potenciális jelenünkkel mutatott hasonlóságai révén – valójában jóval nyugtalanítóbb, mint bármilyen fantasztikus konstruktum. Az opricsnyik egy napja című szöveg ugyanakkor nem szervezi újra a megjelenített világot, annak köznapi elemeit nem emeli szürreális szintre, mint a Bro útja, vagy a Jég – ezért bocsátottam előre, hogy inkább hosszú elbeszélésnek, semmint rövid regénynek tartom.

Szorokin szatírikus kísérlete napjaink valósága felé nyit: hiperbolikus jellemrajza olyasmit mond el az erőszakról és az elnyomásról, amit nem biztos, hogy tudtunk; nevezetesen azt, hogy az agressziót – itt és most – fű alatt alkalmazni voltaképpen nem más, mint jövőbeli legitimációt biztosítani számára. Erkölcsi zártságát és a sokféleségtől való irtózását szimbolizálandó, Oroszországot az elbeszélésben fal választja el Európa nyugatabbra fekvő részeitől. Lakói önként égették el útlevelüket, hogy kedveskedjenek az uralkodónak. Nyíltan elismerik, hogy országukban nem látnák szívesen a külföldieket. Ezek a jelenünktől radikálisan eltérő külsőségek vajon nem ugyanazt az attitűdöt képezik-e le, mint amely manapság rejtve, eltusolva ugyanúgy ott munkál a színleg demokratikus társadalmakban is?

Az opricsnyik egy napja nem az a fajta szatíra, amelyet olvasva nyugodtan hátradőlhetünk. Az elbeszélő önelégültsége épp hogy nyugtalanító az olvasó számára, aki önkéntelenül belegondol, hogy nem is olyan könnyű saját környezetét és értékrendjét, saját jövőjének lehetőségeit a könyvben ábrázoltaktól radikálisan különbözőnek feltüntetni. Elveink, önmagunknak bevallott eszményeink ugyan gyökeresen eltérnek az opricsnyikétól, de aktuális, jelenbeli gyakorlatunk egyes momentumai szinte összetéveszthetők a szövegből kibomló praxissal. Az önismeret éles igazságai nem sokáig engedik, hogy az olvasás testi nyugalmából lelki békére formáljon jogot a gondolkodás – az idegenszerűben felismert azonosságok sorozata mélységes aggodalomra ad okot. A szöveg konkrét jelenbeli folyamatok következményeit vázolja fel. Szorokin élénk, részletérzékeny fantáziája sürgető erővel kényszeríti ki a számvetést aktuális állapotainkkal. A Jég-trilógia magyarul megjelent két kötetének legnagyobb erejét abban láttam, hogy a szöveg elrugaszkodik a valóságtól, fantasztikus konstrukciók révén kínál esztétikai örömöket, ez a szöveg azonban visszaérkezik a napi valósághoz, és globális figyelmeztetést teljesít ki, amely alól jó lelkiismerettel senki sem vonhatja ki magát.
 

A nehéz tapasztalat után zárásul röpke oldás: azért ez a kötet is tartogat a Jég és a Bro útja féktelen fantasztikumához közeli részleteket. Szorokin új metaforát alkot a függés – és az ettől nem független függőség – régi természetrajzára. Bevált mágikus-irracionális módszerével mutatja be, hogy néz ki a rekreációs kábítószerhasználat az opricsnyikok körében: aranyhalacskát vesznek magukhoz. Természetesen az egész kommandó egységben, a Papa vezérletével drogozik, és a szer hatásaként megelevenedő látomás is közös. Ez a gyönyör is olyan, mint a többi kedvezmény, arra szolgál, hogy az individuum, amennyire lehet, feloldódjék, és az opricsnyik a szervezet tekintélyéből merítsen erőt az önmeghatározásra. Az opricsnyikok a szer hatása alatt a hatalmi allegóriát kiteljesítve egyetlen diadalmas sárkánnyá változnak.
 

A valóságtól elfordulás programja helyett, amelyet a trilógia kötetei valósítottak meg, ez az elbeszélés az emberiség reális jövőjére nézve is irányadó tapasztalatot kerülget. Szorokin nem tette félre lendületes fantáziáját, kompromisszummentes humorát – lásd például az opricsnyik testületi fegyelem csúcsalakzatát, a hernyót; ezt a poént nem lövöm le, ha meg akarják tudni, hogyan áll össze a hernyó, olvassák el a kötetet, vagy írja be valaki kommentben – de megelégelte a mágikus realizmust, amely az egyén elszigetelt képzeletében változtatja teljességgé a sebzett mindennapokat, és egész kommandót küldött bevetésre, hogy legkomolyabb aggodalmának adjon hangot: a fogyasztói társadalom látszatdemokráciájának sokszínűsége valójában esztétikai vákumot rejt, amelybe a legbrutálisabb hatalmi technikák könyörtelenül betolakodnak. Vigyázzanak, Szorokin szólt.