A rock and roll: életforma, a rock and roll: életérzés, a rock and roll maga a szabadság, a hangerő, az élőzene legőszintébb formája, a legjobb stresszoldó, vagy akár csak egy zenei műfaj a sokból – hogy kinek mit jelent, az egyénenként jelentősen változó, arányosan a műfaj változatosságával. Van, akinek a sörgőzös bandázás jelképe, van, akinek a dolgos hétköznapok közé ékelt kicsapongásé, s van, aki egyszerűen csak ezt hallgatja munkába menet a kocsiban – de hogy rendkívül kevesen vannak (bár ahogy távolodunk nagyjából 1980-tól, úgy egyre többen lesznek), akik sosem találkoztak vele, az egészen biztos.

Egyszóval a rock and roll egyike azon témáknak, amelyeket ihletadónak használva igazán jó novellák – regények, versek és így tovább – születhetnek, s amelyekről úgy gondolhatjuk, ha szerzőjüknek van a témában bármi mondanivalójuk, az nagyon unalmas nem lehet. A Magvető pedig most antológiát adott ki „huszonhat magyar rocknovellával” – a kötet ráadásul a magyar piacon szinte egyedülállóan igényes külcsínnel rendelkezik (a rendhagyó, négyzet alakú könyv visszafogott, de informatív fedőlapjának közepét kör alakú lyuk teszi átláthatóvá: alóla látszólag egy bakelitlemez kandikál ki – telitalálat). A magnó bekapcsolása – és vérmérséklet szerint a Rolling Stones vagy a Sepultura egyik lemezének elindítása – után igen jóhiszeműen lapozunk bele a Hasításba. Aztán az optimizmust egy idő után már csak Mick Jagger vagy Max Cavalera tartja életben – amíg le nem jár a lemez.

Rocknovellák(?) felkérésre(?)

A novellák szélsőségesen változó színvonalúak – minden szempontból, így tartalmilag (mennyi köze van az adott novellának az alaptémához, a rockhoz, vagy akár hogy a könnyen észrevehető „kategóriák” közül melyikbe tartozik, pl. az átkos lázadó kamaszairól vagy a jelenről szól, netán hogy Alphaville- vagy Kreator-szerű zenekarokat idéznek-e meg benne és így tovább), formailag (az esszétől a készülő regény részletén át a „hagyományos” novelláig) és persze színvonalban is. Szerkesztve azonban ilyen téren egyáltalán nincsen a kötet: hacsak az írók nevének ABC-sorrendbe helyezését nem nevezzük annak.

Ez az esetlegesség pedig még kirívóbbá teszi az amúgy is gyengébb vagy oda nem illőbb szösszeneteket. Azaz: rendkívül zavaró, hogy bármikor belefuthatunk – és bele is futunk – egy-egy olyan műbe, mint például Esze Dóra gyakorlatilag értékelhetetlen alkotása, amelyben a szerző először  definiálja magát – a saját nevéhez fűzött lábjegyzetben – olyasvalakinek, aki azt szeretné, ha gyermeke első szavai Kurt Cobainről (az egykori Nirvana egykori frontemberéről) szólnának; majd kiderül, hogy ez tényleg így van. Esze „novellája” valamiféle csapongó egyetemi szakdolgozat a Nirvana hatásáról egyes zenekarokra, nem kevés „mire gondolt a költő”-jellegű Nirvana-dalszövegelemzéssel és egyéb, az elbíráló tanáron és a betegesen elvakult rajongókon kívül mindenki más számára gyakorlatilag tökéletesen érdektelen témával – s mindez irodalmilag abszolút irrelevánsan. Hasonló az elvitathatatlanul nagy hatású magyar (többek közt) rockénekes, Bárdos Deák Ágnes – akiről egy másik szerző novellájában párszáz oldallal később elhangzik: neki volt a rock-szcénában a legjobb melle – felsorolása arról, hol, mikor és hogyan találkozott a rock nagy személyiségeivel, szerzett tudomást a kor nagy eseményeiről.

Pedig váratlanul felbukkannak jó, nagyon jó írások és néha remekművek is (utóbbiak közül is kiemelkedik Bán Zsófia novellája: az egyéni hang, a tökéletes dramaturgia, a mesteri tömörítés és a remek téma magában is elég volna, de tematikus antológiáról lévén szó csak emeli a kispróza fényét az az elegancia, ahogyan Bán a rockhoz köti cselekményét – ezzel a kisebbséghez tartozva a kötetben; de erről később). Ezeknek azonban sokszor jelentősen rontja a renoméját, hogy kiderülhet: itt-ott, folyóiratokban, hetilapokban már megjelentek. S hogy mi hatása ennek a renoméra (hiszen miért ne lehetne egy mondjuk ÉS-ben publikált novellát megjelentetni másodszor, kötetben is)? Hogy ez az információ (ahogy egyébként a szerzők kiléte, életrajza vagy akár pársoros, rock-szemszögből írott személyes bemutatása sem) sehol nincs feltüntetve; az olvasó emlékezete, olvasottsága vagy Google-használati hajlandósága adhat csak választ arra, első vagy másodközléssel, már publikált novellával vagy készülő regény részletével állunk-e szemben. Ez pedig – pláne jelöletlenül – igen erős ellentmondásban áll a fülszövegen olvasható információval, miszerint „Tóth Krisztina és Békés Pál írók felkérték zenerajongó kollegáikat, hogy írjanak novellát valamilyen, a rockkal kapcsolatos személyes élményükről” (kiemelés tőlem: K. B.).

Kevéssé zavaró és az írói szabadság miatt a szerzőknek semmiképp fel nem róható, hogy a „személyes élmény” kitétel szinte soha nem jelenik meg – azonban, lévén mégiscsak az antológia alaptémája, a „rockkal kapcsolatos” már hiányozhat. (Főleg az olyan esetekben, mint mikor Garaczi, aki amúgy is már megjelent novelláját szerepelteti a Hasításban – a címadót, amely mindössze annyiban köthető a rockhoz, hogy a főhős egy vagy két félmondat erejéig rockot hallgat a magnóból –, novellájába toldotta a korábbi verzióhoz képest kétszer-háromszor azt a szót, hogy „rakendroll”, letudva ezzel a felkérés teljesítését.) Nem kevés írótól szerepel olyan kispróza a kötetben, amelynek voltaképpen semmi köze nincs a rock and rollhoz – persze, ez nem lehet esztétikai kategória, s a művek értékéből sem von le semmit (sőt, sok ilyen novella megannyi szempontból jobb, mint „rockos” konkurensei), ám ha az ember „rocknovella-gyűjteményt” olvas, mégiscsak elvárhat a szövegekben némi erre történő utalást, horribile dictu az egyszeri említésnél komolyabb szerepet egy-egy zenekarnak, számnak, koncertnek vagy legalább magának a műfajnak. Főleg, miután két ilyen novella közt szembesülünk azzal, milyen jól is lehet ezt csinálni – így a már említett Bán Zsófiánál vagy Háy Jánosnál, Dragomán Györgynél vagy Podmaniczky Szilárdnál.

A rock(?) örök(?)

Mondják, hogy akit egyszer megtalált a rock and roll, az soha nem is szakad el tőle. Nos, úgy tűnik, ez merő tévedés, de legalábbis erős túlzás. A rockot mint alaptémát felhasználó művek nagyobbik része ugyanis erőteljesen utal arra, főhőseiknek vagy lírai énjeiknek korántsem változtatta meg életét a rockzene, korántsem beszélhetünk „rockrajongókról”. Kifejezetten kevés az olyan novella, amely a rockzenét mint létező, máig élő s főleg komolyan vehető valamiként fogja meg; melyben máig létező zenekarokról lenne szó, s amely tanúsága szerint a rock szó elhangozhat akár még a huszonegyedik században is. Amely azt sugallná, hogy húsz éves korán felül bárki is kiejthetné a száján, hogy „rock and roll”, könnyes vagy bajusz alatt somolygós nosztalgia nélkül – végső soron, hogy a rockzene 2008-ban is lehet az irodalom egyik témája.

A kötet jó része alapján a rock nem más, mint a szocializmus egyik velejárója – valami olyasmi, mint a három-hatvanas kenyér meg az ötven filléres fagyi. A szocializmuson belül továbbá a kamaszkor sajátja: valami, amin a legtöbben átesnek, csakúgy, mint a szülőkkel szembeni engedetlenségen, a pattanásokon vagy az első csókon. A rock a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek egy epizódja – de semmiképp sem a jelenkoré. Erről árulkodnak szerzőket megihlető zenekarok is: a Hasítás szerzői számára a rock az a Procul Harum, Elvis meg az Alphaville – igen, még ma is. A Hasítás szerzői számára a rock az a több évtizedes, orsós magnóból recsegő tiltott gyümölcs, a tízéves korban sokkoló Beatles – igen, még ma is.

Ez szomorú a „rock örök”-pártiaknak, de az az olvasónak is: még ha kevésbé profin is van esetleg megírva, akkor is sokkal több izgalmat hordoznak az olyan novellák, melyek mindezt elutasítják (mint például Dragománé), netán mindezt problémának tartják és reflektálnak rá (mint például Háy). Hogy miért? Mert blúdzsínszben házibulizó, fekete-fehér vagy megsárgult fiatalokról mindenki hallott, olvasott, látott már filmet, ezernyi fényképet, kiállítást, apuka beszámolóját – és megannyi novellát is. Míg fekete bőrjakóban Judas Priest koncertre stoppoló-harleyzó kőrockerről jelentősen kevesebb a fellelhető anyag, s egyáltalán nem csontig elkoptatott az ennek leírására szolgáló eszköztár sem.

Nincs túl nagy jelentősége még egy - ráadásul rettentően ingadozó, egységként alig is értékelhető - antológia megjelenésének sem, ha arról a korról szól, amelyik véget ért a Beatlesszel. De arról, amelyik a nagyzenekarok újraalakulásával és utolsó utáni visszatérő-búcsúkoncertjével, a halott énekes emlékén túllépő gitárosok turnéjainak első állomásával, a százhúsz decibelen többtucatnyi hangfalból üvöltő koncertekkel kezdődött, lenne jelentősége – hiszen ebben a korban élünk. Kezdetnek itt van néhány remek darab a Hasításban – csak meg kell keresni vagy írni melléjük a többit.