Ez esetben egészen kellemes muzsika.

Zenei előítéletekkel telve ültem be a moziba, de amint elkezdődött a film, rögtön belémhasított a felismerés, hogy ez a muzsika jóval erőteljesebb és jobb, mint amit eddig ezek az úriemberek külön-külön alkottak a maguk közegében. Tehát zenei tekintetben a társítás szerencsés volt. A közös számok mindenhol minimum felső-középkategóriás besorolásra számíthatnak. Ez pedig nagy szó. De amilyen váratlan volt ez az öröm, olyan váratlan volt az a jogos letargia is, ami nem sokkal később elhatalmasodott rajtam, egészen pontosan az első elhangzó mondatok után.

A film készítői látszólag fittyet hánytak arra a retorikai alapelvre, miszerint az első élmény döntő jelentőségű, a kezdő dialógusok alapvetően meghatározzák a hallgató hangulatát. A hatás pedig az lett, hogy a néző rögtön a kezdet kezdetén szembesült a film legnagyobb gyengeségével: az erőltetett, rosszul megírt dialógusokkal, melyek célja az lett volna, hogy betekintést nyújtson a drámai alaphelyzetbe, hogy ezek az emberek most mókából együtt fognak zenélni, mindenki örömére.

Ezen túlmenően az alkotók minden áron éreztetni akarták, hogy a háttérben hatalmas zenei konfliktus feszül az egyes tagok között, a szerzői alapbeállítás szerint Zana "Ganxsta" Zoli pánkra gerjed, Mester Tomi viszont széplelkű. Csupán annyi a probléma, hogy ez a konfiktus nem valódi, minden együttesnek csak használni szokott, ha a különböző tagok más oldalról közelítik meg a rockzene fogalmát. Ráadásul ezek a jóemberek önszántukból akartak együtt zenélni, és egységes lett az a zenei anyag is, ami a végére összeállt.

Vajon kell-e egy dokumentumfilmbe előre megírt rész?

Nyilván nem, de ha már ennek ellenére mégis van, legalább kevésbé figyelemfelkeltően kéne elhelyezni, úgy, hogy meglapuljon az észlelés küszöbén. Ez sajnos nem így történt, a párbeszédeknek annyira műízük volt, hogy minden igyekezetem ellenére egyszerűen nem tudtam megemészteni a közegidegenségüket.

Ennek az egész Jack Jack-es tréfának egy töményital volt a szponzora. Bőkezű támogatásukért cserébe létrejött egy egész estés reklámfilm. Az italhoz tartozó imidzs, a hintaszékeivel meg a vintage hangulatával még elfért volna a filmben békésen. Ám szinte minden (belső) jelenetben ott volt legalább egy, de alkalmasint több száz üveg a nedűből. Ezt már semmiképpen sem nevezhetjük afféle óvatosan megbúvó marketingfogásnak, minthogy nem is annak készült - ez egy gigamega reklámhúzás, amely érinteni kívánja a magyar zene- és filmipart. Egészen agresszív reklám ez, ami az együttes nevét is meghatározza, és amelyet mindennek ellenére egy bizonyos szintig el tudok viselni.

Türelmi mutatóm úgy istenigazából csak az egyik álspontán párbeszédnél akadt ki, amikor is egyik zenészbarátunk felhívja kollegája figyelmét a hírneves  whiskey évszázados hagyományaira. („Hé, gondoltátok volna, hogy már 1904-ben is ezt itták?”) Ez már azért sok volt a jóból, kicsit téptem a hajam, de azért szerencsére maradt még néhány szál az egyéb bosszantó jelenetekhez.

Piros pont lett volna az alkotóknak, ha megmaradnak a zenénél és az alkotói folyamatok bemutatásánál, és nem kontárkodnak bele abba, amihez nem igazán értenek. De még nem csengett le az olcsó valóságshow-k foradalma, naná, hogy be kellett tuszkolni ezek pár ócska manírját a Jack Jack filmbe is. A zenészek beszélgetnek egy pszichiáterrel, hogy mi, nézők, bepillanthassunk egy-két múló, de az örökkévalóság számára filmre rögzített pillanatban „idoljaink” lelkébe, múltjába, jövőjébe, vágyaiba. Kiderül, hogy a rocksztár is ember. A gond csupán az, hogy mi ezzel tisztában voltunk, ellenben ezeket az embereket mi soha nem tartottuk rocksztárnak. Nem arról van szó, hogy rossz emberek lennének, vagy gyatra zenészek, de a rocksztársághoz ennél több kell.

A filmnek én azért örültem annyira, mert akarva-akaratlanul, de kimondásra kerülnek azok a körülmények, ami miatt a magyar rockzene soha nem lesz igazi rockzene. Ezeket pedig a négyesfogat tagjai mondják ki tételszerűen, néha anélkül, hogy maguk is végiggondolták volna azt a terhet, amit a kijelentéseik rájuk ró. Mester Tamás például „nem tudja meddig fogja még játszani a rocksztárt”. És ebben az önkéntelenül használt szókapcsolatban: „játszani a rocksztárt” ott az első számú probléma. Az igazi rocksztár nem játssza a szerepét, az igazi rocksztár karizmatikus, neki ez nem egy szerep, de még csak nem is életkori sajátosság, nem kényszerítő körülmény. Az igazi rock’n’roll egy torz prófécia.

Ganxsta Zoli is elsírja nagy bánatát, hogy Magyarország kis ország, kis gázsival, a sztárnak kell sorban állni a postán. Valóban, jónéhány rock(/punk) koncerten állt már mellettem Zoltán a cimboráival, tehát valóban nincs meg a szakadék, ami elválasztana minket halandókat és a magyar zenészeket. Magyarországon nem kell tehát emberközelbe hozni a sztárokat, itt nincs Hollywood, ha hétvégén elmész egy plázába, nagy eséllyel látod majd az akciós nyakkendő pultnál valamelyik tévés műsorvezetőt.

Különben is, miért lázadjanak? Erre szintén Zoli világít rá. És valóban: honnan fakadna vadság olyan emberekből, akik végülis bele vannak kényelmesedve a maguk középszerű életébe, melyet teljesen kitölt a zenei hivatás. A rock vad, a rock ösztön, a rock belülről tör ki, és elsöpri a rációt. Lehet természetesen úgy is zenélni, hogy szép az élet, csak akkor nem kell magunkra erőltetni a vad ösztönharcosi szerepkört.

Ezek a problémák nem csak a Jack Jackre vonatkoznak, hanem átfogóan érvényesek a magyar rockzene jelenlegi állapotára.
 
Kiderül-e vajon több ezekről az emberekről, mint amit eddig is tudtunk vagy sejtettünk? Nem sok, viszont a film segítségével az eddig is meglévő elképzelések tovább erősödnek bennünk. Zana "Ganxsta" Zoliról zenésztársai is mondják, hogy a gengsztercsávó keménygyerek póz mögött egy bohókás gyerek, teljesen következetlenül űzi a kommersz, médiabarát provokációt. Valószínűleg az ő teste az egyetlen magyar terület, ahol békésen megfér egymással a sarló-kalapács, a birodalmi sas, a GBH és a Cockney Rejects neve (punkegyüttesek). Mindezek visszavonhatatlanul beletetováltattak a bőrébe. Tóth Tibiről is tovább erősödik a jól csomagolt keményfiús popbetyár kép, tükörben igazítgatja magát fellépés előtt, mint erről Mester Tomi beszámol nekünk.
Szabi a jóindulatú, vicces gyerek. Mindig hatékonyan hozzájárul a jóhangulathoz. Mester Tamás pedig jó zenész, öröm hogy most egy kicsit keményebb hangzásvilágba csöppent.

A film jobb lett volna, ha kevesebb benne a verbális közhely és a megtépázott vizualitás. Én nem hagytam volna ezeket az embereket kamera előtt filozofálni. Elcsépelt, üres mondatok, kocsmafilozófia folyik belőlük. Mester Tamás egy laza mondatba besorolja mind a 300 millió amerikait mint egyfajta fölülről irányított szolgalelkű lényt, mind az egymilliárd indiait mint aki túlzottan elvesztette útját az anyagi világban, és arra a végkövetkeztetésre jut, hogy zenész nem is kívánhat kellemesebb alkotói közeget, mint a magyar hont.

Megértük ezt is, magyar rockumentumfilm. Kipipálva, most jöhet valami más.


Jack Jack - „Az igazi rocksztár az első próbán meghal”
Fekete-fehér magyarul beszélő magyar zenés film, 96 perc, 2008.
16 éven aluliak számára nem ajánlott.
Dolby Digital
Rendező: Galler András „ Indián“
Fényképezte:Szőke János
Szereplők: Ganxsta Zolee,Mester Tamás,Papp Szabolcs,Tóth Tibi
Zeneszerző: Ganxsta Zolee, Mester Tamás, Papp Szabolcs,Tóth Tibi
Bemutató:2008. november 13.
Forgalmazza: a Budapest Film