Persze ahhoz, hogy az élmény átélhető legyen, el is kell jutni a helyszínre. Nagy naivitásomban hittem a klub honlapján megadott információnak, és a Bosnyák tér felől érkezvén a Késmárk utcánál szálltam le a 277-es buszról, fel sem tételezve, hogy a koncert célközönségének látszó utasok éppúgy a rákospalotai panelházak sötétjében tapogatóznak, mint jómagam. Szociológiai alapvetés, hogy a csoporttudatot mindig válsághelyzet hozza létre, így a fenyegető gyártelepek, szolid csocsóalkatrész-szaküzletek és – némi stílustörésként – a fancy squash-klubok közti bolyongást már az összetartozás melengető érzése kísérte, hogy végül együtt is érkezzünk meg a város e látszólag megmagyarázhatatlan pontján lévő szórakozóhelyre.

Noha az Avalon blues- és rockklubként definiálja önmagát, látványvilágának harsány semmitmondásával inkább egy külvárosi diszkóra hajaz, noha – igaz, ami igaz – inspirációként a Wigwam neve is felmerülhet. Komoly pozitívum azonban a személyzet (az általában problémás biztonságiakat is beleértve) és az árképzés szimpatikus mivolta, ami összességében emberi hangulatot kölcsönöz a helynek. Mindenesetre így is kissé skizoid érzés kevélyen csillogó diszkógömbök alatt Anathemát hallgatni – írom ezt úgy, mintha nem lettem volna tucatnyi rockkoncerten az E-Klubban… A környezetpszichológia után azonban kerüljünk közelebb a zenéhez.

(Elnyújtott) előjáték

Minden késedelem ellenére is sikerült még pár számot elkapni a magyar Angertea műsorából, akiknek zenéje a ruhatárból hallgatva a Toolra, a színpad közeléből a Death-re emlékeztetett, hogy az utolsó, egyébként hörgős számban Rage Against The Machine-es gitárfutamokat véljek felfedezni benne. A felszínes benyomásokból annyi mindenképpen kiviláglott, hogy komoly hangszeres tudás áll a zenekar mögött, üdítően laza a színpadi kiállásuk, a honlapjukon elérhető számok alapján pedig vannak érdekes – ha számomra nem is revelatív erejű – dalötleteik.

Ugyanez már nem mondható el a francia Demians-ról, akik egyszerűen unalmasak voltak: langyos, érzelmekre hatni akaró gitár- és fülbe-nem-mászó énektémák, semmitmondó konferanszok, szóval este tíz felé közelítve egyértelműen időhúzásnak éltem meg a csapat játékát. Áldozva azonban az önreflexivitás oltárán, az is eszembe jutott, hogy ha 15 évvel ezelőtt egy ismeretlen, mondjuk Anathema nevű zenekart látok az akkori egyik legnagyobb kedvencem előtt játszani, vajon mennyire lettem volna türelmes és nyitott a zenéjükre? 



„Anathema, Anathema!”

És akkor jöttek az angolok – röpke egy óra várakozás után. Tizenegykor a valószínűtlenül vörös Danny még ide-oda flangált a teremben vagy éppen üldögélt a közepesen ízléstelen fehér kanapén, bennem meg már ott volt a melanko-bugi, na meg a 2006-os Guns-koncert emléke – ugye, ott is egy vörös volt a hunyó… De azért csak elkezdték; jött a Deep a Judgementről, aztán a legutóbbi sorlemezt megidézve egy kicsit közelebb léptek (Closer), hogy az örökkévalóságig távolodjanak újra (Far Away az Eternityről). Kezdésnek nem rossz, bár a Closer szerintem túl van értékelve – még szerencse, hogy ha már Natural Disaster, akkor játszották az amúgy hullámzó színvonalú lemez legjobb dalát, a Flying-ot is, ami számomra az egész koncert csúcspontja volt; nem is volt senki, aki megpróbált volna visszahúzni a földre (back down to Earth). 



Eleinte Vince láthatóan alig hallotta magát, és más fronton is probléma volt a hangzással: a dobot végig túl hangosnak (és egyébként olykor pontatlannak), a basszusgitárt pedig alulvezéreltnek érzékeltem, a zárásnál pedig megint halknak tűnt az ének. Itt azonban meg kell említenem, hogy a közönség komoly segítséget jelentett Vince-nek: ahogy a Quart-kritika  említi, a koncerten elsősorban az igazi rajongói kemény mag képviseltette magát, kívülről fújva a szövegeket, teljesen belefeledkezve a zenébe – nálu(n)k az Anathema nem nagyon tud hibázni. 

Kitérő: két kérdés

Ezen a ponton két kérdés adódik. Az első (gyakorlati) azt a furcsa helyzetet érinti, hogy, noha zeneileg már régesrég nem tartozik oda, intézményileg és közönségében a zenekar mégis a metál-szcénához kötődik. Ha nem rendelkezne doom gyökerekkel, valószínűtlennek tartom, hogy hasonló zenét játszó csapat az Avalonban lépne fel. A másik oldalról nézve pedig az az ellentmondás körvonalazódik, hogy továbbra is a fekete szín uralja (némi csíkos-színes beütéssel ugyan) a rajongói divatot, azaz számot tevő új réteg nem jelent meg az Anathema-táborban, miközben a zene „befogadhatósági együtthatója” egy szélesebb körhöz való eljutást is lehetővé tenne. 

A második (elméleti) kérdés a (rock)zene élőben történő befogadásához, nevezetesen ahhoz a paradox helyzethez kapcsolódik, amelyben a rajongó egyszerre akarja ugyanazt és mégis mást hallani, mint amit az albumról már ismer. A pozitív individuális zenei élmény reproduktív újraélése („azt és úgy játsszák el, amit annyira szeretek otthon hallgatni”) nemcsak a közösség, azaz a többi néző jelenléte miatt válik mássá, hanem egyben ki is van téve az aktuális pillanat megismételhetetlenségének, tehát annak, hogy a zenekar – talán éppen saját szórakoztatására/fejlődése érdekében – máshogy játssza el az adott dalt. 



Mindez személyes Anathema-kedvencem, a One Last Goodbye kapcsán jutott eszembe, amit a koncerten nem az általam ismert sorlemez-formátumban, hanem a Hindsight című, akusztikus lemezen található verzióban játszottak. A koncertre készülve kifejezetten vártam, hogy halljam a borzongató szépségű dalt, ami mintha József Attila „Kései siratójának” lenne zenébe ültetése (összeköti őket az anya-téma…), mégpedig úgy, hogy újraéljem a már ismert (és akár testi tüneteket is okozó) élményt. Ebben okozott zavart Danny és Vince billentyűn, illetve akusztikus gitáron előadott változata, amely máshová helyezett hangsúlyaival és finom dallammódosításaival egyébként valóban új minőséget adott a dalnak. A szám előtt Vince mondta is, hogy kíváncsi a reakciónkra, mert minden városban eltérő módon fogadják ezt az „ön-feldolgozást”. Saját reakcióm egyfelől, és zsigeri szinten a csalódás („nem azt kaptam, amit vártam”), másfelől annak intellektuális konstatálása, hogy „bizony, ez így is gyönyörű, csak máshogy.” Hiába, nem könnyű a rajongók élete… 

Enumeráció és jövőbe tekintés

Visszakanyarodva a koncerthez, számomra pozitív meglepetés volt az Alternative 4 előtérbe kerülése (Shroud of False, Empty, Lost Control, Regret, záródalként pedig a fergeteges módon előadott Fragile Dreams), míg negatív, hogy a kitűnő A Fine Day to Exit-ről csak a punkos Panic-ot és a nyugtatóval felérő Temporary Peace-t játszották, azaz két személyes favoritom, a „Release” és a „Leave No Trace” ezúttal is kimaradt. Sokan vártak egy kis kóstolót a megjelenés előtt álló új lemezből, ami meg is történt: a honlapról már egy ideje elérhető, számomra kevés meglepetést hozó számokon túl egy lassan induló, ám zúzóssá váló instrumentális nóta is helyet kapott a programban. 

Itt abbahagyom az enumerációt, de a koncert egyik mágikus pillanatáról még szót kell, hogy ejtsek. Távolról sem tartozom a csapat hörgős doom-korszakát visszasírók közé, de tény, hogy a Serenades korabeli „Sleepless” kultikus riffjét úgy vezették elő Cavanaghék, hogy az heves headbangelésre és léggitározásra késztetett – amely alapvető metál-gesztusok azért az utóbbi időben egyre ritkábban fordulnak elő Anathema-koncerten, s nem csak nálam. S ha már Cavanagh, ugye, mindjárt három is van belőlük: Jamie, az áltisis tornatanáromat megidéző basszeros kissé háttérbe van szorítva a spleenesen jóképű ikertesója, Vince és a kisfiúsan pajkos Danny mellett – mindenesetre családi vállalkozásként is működni látszik a zenekar.



A Magyarországon amúgy otthonosan mozgó Anathema most is magabiztosan öltöztette hangokba a védjegyévé vált emberarcú melankóliát, és szerzett egy kellemes – bár ráadásmentes – estét a rajongóknak. A tisztító dallamokat dúdolva azonban felmerült bennem, hogy innen vajon merre tud továbblépni a csapat a jövőben? Minél lecsupaszítottabb ugyanis egy zene, annál fontosabbá válik, hogy a téma, amiből kibomlik a dal, markáns, invenciózus és a befogadásban átélhető legyen. Noha a legutóbbi sorlemez és a három új szám alapján vannak efelől kétségeim, őszintén remélem, hogy a következő album képes lesz azt az örömből és fájdalomból összegyúrt művészi élményt elérni, ami miatt még ma is attól visszhangzanak a komor rákospalotai panelházak, hogy „Anathema, Anathema!”.