(még a Színművészeti előtt, a reptérre indulás perceiben)
- (viccből) Mindenki ellenőrizte útlevele érvényességét? Úristen! Nem hiszem el…
- Mi történt?
- Nagyon durva. Jól látom?
- Mi van, Dini, mi a baj?
- 2008 június…
Kis kerülő haza a személyiért, de elértük a gépet.

Sok ám a hasonlóság a magyar színházakkal. Nekik is anyagi gondjaik vannak, főleg most, hogy az állam az Olimpiára tesz inkább félre – amire több helyen is panaszkodtak. És náluk is gond egyebek közt, hogy a bábos nem ért a zenéhez, a táncos a szöveghez, tehát nincs átjárás az ágazatok közt.

Úgy tűnik, hogy az angol színházi emberek jelentős része hivatalból évi több ezer kortárs drámát olvas (neve is van: script-reading, vagyis ’szövegkönyvolvasás’ – ezt csinálta annak idején Osborne és Pinter is –, s ahol megbeszélik az olvasottak tanulságait, az a script-meeting, azaz ’szövegkönyv-találkozó’), és próbálja eldönteni, hogy jó-e, melyikkel érdemes foglalkozni, melyik ifjú titánt érdemes felkarolni. Ha konkrét színház dramaturgjáról van szó, akkor kérdés, hogy melyik drámát mutassák be, ha ügynökségről, akkor hogy az adott talentumot mely intézménybe nyomják be. Hihetetlen mennyiségű pénzt raknak abba, hogy egy szerző üljön és írjon. Kap irodát, számítógépet – és akkor ott ír. A különböző szakértők pedig totális magabiztossággal és módszerükbe, szakértelmükbe vetett hittel hirdetik, melyik a jó darab, melyik a közhelyes, rossz.

Csak éppen Mel Kenyon, a Casarotto Ramsay Agency egy tagja – ő fedezte fel Sarah Kane-t, Dennis Kellyt (After the End című darabja megy a Merlin Színházban) vagy azt a Mark Ravenhillt, akinek Shopping and Fuckingját már régóta láthatjuk Budapesten – porig aláz egy művet. Másnap ellenben a Royal Court literary managere (ez a dramaturg angol megfelelője, bár munkaköre inkább az olvasás, szervezés, mint a színpadra alkalmazás, ahogy nálunk van) sejthetően ugyanannak a darabnak a hihetetlen közönségsikeréről számol be. Igaz, szíve mélyén elismeri a darab „értékét”.

Kifejezett intézmények, stúdiók alakulnak arra, hogy a fiatal írókat tanítgassák, segítsék, műveiket jobbítsák. A National Theatre stúdiójában fiatalok fejlődését, előbbre jutását segítik, helyet adnak ifjú íróknak, sőt rendezőknek, hogy próbáljanak, tanuljanak. Paines Plough nevű produkciós iroda írást tanít általuk tehetségesnek, ígéretesnek vélt szerzőknek. Beszélgetnek velük, szerintük nem a tanácsadás a lényeg, hanem hogy közösen kiderítsék, mi miért nem működik egy darabban, mi a probléma – mondták ezt egyikünk kérdésére, hogy végül is ők honnan tudják, hogyan kell írni (két rendező és egy fiatal író volt jelen). A rendező hölgy azt is tudtunkra adta, hogy ügynökségtől még soha nem kapott jó darabot. No, akkor mi is ez a bizonyosság a Casarottóban, hogy kiválasztják a jót? Vagy a rendező asszony nem ért hozzá?

A gond persze nem ezzel van, hiszen különbözhetnek ízlések, célok, lehet mást jó műnek tartani. A probléma alapja számomra végig a megkérdőjelezhetetlenség, a totális alázathiány. Ennek volt csúcspontja a RADA (Royal Academy of Dramatic Art – színművészetiszerűség) egy tanára, aki kizárólag a hallgatók saját írásain keresztül tanítja, dolgozza ki nagy precizitással a karaktereket, és játszatja el velük. A kérdésre, hogy mit csinálnak, ha egy darabnak épp az a lényege, hogy nincsenek benne karakterek, frappánsan válaszolt: az Egyesült Királyság színháza karakter alapú. Egyébként alapvetően Sztanyiszlavszkijra hajaz a módszere, melynek ismerete és szeretete nagyszerű, alkalmazása azonban kissé elmaradottnak tűnik. Náluk nincs semmiféle elméleti oktatás, kicsit hülyének is néztek minket, hogy nálunk van. Pedig talán nem baj, ha az ember nem csak a saját műveivel foglalkozik.

Persze találkoztunk sokkal reflektáltabb személyekkel is, akik legalábbis elismerték, és szembenéztek a ténnyel, hogy bizony igenis ki kell szolgálni a nézőket, sikerdarabok kellenek (mondta ezt a Royal Court már említett dramaturgja annak teljes tudatában, hogy a nem sikerdarabok adott esetben értékesebbek), illetve az anyagi támogatáshoz be kell bizonyítaniuk művészetük létjogosultságát – ami ezek szerint önellentmondás.

Tehát a gyakran tapasztalt alaptalan pökhendiség és az önmagukat már nem rokonszenvesen, hanem nevetségesen komolyan vevők mellett rengeteg nagyon is szimpatikus törekvésről hallhattunk. Kifejezetten fantasztikus a Young Vic Színház kulisszái mögött látott próbarend három fogalma: a Caption performance, ami – mint kiderült – az az előadás, amelyen feliratozzák a dialógusokat a rászorulóknak; az audition performance-en fülhallgatóba mondják a szöveget. A touch tours pedig – ez a kegyelemdöfés nekünk – pedig egy séta az előadás előtt, amikor is a vakokat odaviszik a színészekhez, megérinthetik őket, érezhetik jelmezüket, alakjukat, a díszleteket, hogy aztán könnyebben elképzeljék a látványt.

Viszont nagyon visszás ez a „new writing” (’új írás’: mostani darabok szűrése és bemutatása) mánia. Nyilván csak nagyon-nagyon kevés általam olvasott kortárs brit dráma alapján sejlik fel egy érzés, hogy azért nem biztos, hogy annyira nagy művek ezek. Illetve az az alapvető víziója az embernek, hogy nemcsak Euripidészről, Racine-ról és Kleistről nem vesznek tudomást, de mintha annak sem lennénk tudatában, hogy Shakespeare hazájában élnek. Az, hogy felszínen tartják a kortársakat, nagyon is értékelendő, a gond, hogy nem biztos, hogy jók a darabjaik, míg a fent említett klasszikusoknál jó rá az esély. A friss művek pedig akármilyenek is, egyesek szerint legalábbis, még mindig érdekes lehet, ha jó vagy izgalmas az előadás. Én azonban egyrészt nem ezt tapasztaltam (inkább valami stílus- vagy szerkesztésbeli bravúrt olvashattunk/láthattunk, mint egészében véve kiemelkedően nagy alkotásokat), másrészt nem tartom bajnak, ha az alapanyag is említésre méltó. Bár ha évi 365 rádiójátékot leadnak – saját bevallásuk szerint nagy része rossz –, talán nem is kell csodálkozni.

Mindenképp megemlítendő a Shunt Vaults nevű hely: kis alagútrendszer nyílik a metró London Bridge megállójából, régen borospince volt, most alternatív kulturális központ, ami bárként és előadóhelyiségként egyaránt funkcionál. Hangulatos, kreatív, változatos. Szól a zene, kiállítás, installáció, fények, játékosság. Mischa Twitchin, a tíztagú csapat vezetője elmesélte, hogy egyszer meghívták őket játszani a Nemzetibe. De hiszen ez nevetséges. Mit tudnánk mi kezdeni a Nemzetiben?


(Folytatása következik)