Molnár Péter kisregénye egyéves pályafutása alatt már maga mögött tudhatja a hangjátékká (Vajdai Vilmos-Peer Krisztián), színházi előadássá (Vajdai és a TÁP-Színház) és képregénnyé (Peer Krisztián, László Zsuzsi) avanzsálást, tehát kétségtelen, hogy felkeltette a közérdeklődést. A testvérek között is hetvenegy tartalmas oldallal bíró könyvecskéről mégis nehezen tudom eldönteni, hogy kisföldalattin való utazásra vagy egy bögre Earl Grey mellé, csendes szobába ajánlanám-e.

Ugyanis fogalmam sincs, mennyire vehető komolyan. Nézzük csak. Egyrészt a XXI. századi alakok mai beszédstílusa, modern esethalmaza mögé Molnár komoly problémát bújtat: a veszedelmes Szorongás Rt. ügynökei körülöttünk grasszálnak a világban azzal a céllal, hogy mindig újabb és újabb ügyfeleket szerezzenek a szorongás számára, ebből meg egyenesen következik a boldogtalan élet. Nagyon aktuális kérdés ez, nem hiszem, hogy volt ifjú generáció, amelyiknek annyi elvárással kellett szembenéznie, mint a mai fiataloknak. A szerző szépen viszi végig, hogyan válik az ember a szorongást terjesztő hatalmak - a média, a bevásárlóközpontok, satöbbi - áldozatává, mi több, hogyan lesz egy idő után belőle is először csak önmagát kontrolláló, később másokra is bajt hozó szorongásügynök. A történet főhősének, Andrásnak rá kell ébrednie, hogy csak akkor mentheti meg e szörnyű végtől a kávébarna hajú lányt és önmagát, ha sikerül kiűznie magából a félelmet és arra figyelnie, ami igazán fontos. A fák, ezek a pszichológia bizonyos ágai szerint az emberi személyiséget jelképező „szereplők”, hálás szimbólumok, „akik”, mint a legkisebb királyfit a mesében, akkor segítik Andrást, amikor ember már nem tudja - persze csak ha észreveszi és elfogadja a segítségüket.

Molnár Péter hosszú évek óta egyetemeken oktat Amerikában és Magyarországon is, lehetősége bőven volt, hogy megismerje a fiatalok gondolkodását. Szereplői e sorok írójának a legszűkebb kortársai, mégsem tudok velük még szimpatizálni sem, nemhogy azonosulni. A stílus szenvtelensége nyilván szándékos, ezzel is erősíteni kívánva például András megbízásának küldetéses jellegét (mintha akciófilmet látnánk), a dolog csak ott ferdül el, hogy egy idő után már nem izgat a lány neve - a sorsa pedig még kevésbé.

A rádiójátékkal és a képregénnyel nem találkoztam, a darabot viszont megnéztem, és be kellett látnom, hogy Molnár távolságtartó világa a színpadon - különösen Vajdai Vilmos felfogásában - működni és hatni tud. Vajdai megtalálta azt az audiovizuális kavalkádra épülő játékmódot, amellyel, ha a szívemhez nem is férkőzött közel, az érdelkődésemet képes volt felkelteni, arról nem is beszélve, látható, hogy mekkora munka van a szokatlan koncepció mögött. A Keresőket tehát a jelek szerint érdemesebb a színházban keresgélni, mint a könyvesboltok polcain. Aki pedig keres, az szóljon, mit talált.