A koncertre természetesen már jóval előre elfogyott az összes jegy, és persze a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem is csordulásig megtelt az érdeklődőkkel, akik közé szerencsére elég jó helyre ültem, az első sorok egyikébe. Pattanásig feszült idegekkel vártuk a – leginkább filmzenéiről ismert – nagy zenész fellépését.

Aztán váratlanul elkezdődött az előadás: zenészek léptek a színpadra, majd Michael Nyman is megjelent, és elhelyezkedett a zongora előtt. Különösebb konferálás, bevezetés nélkül rögtön zenélni kezdtek: a legtöbb darab zongorával kezdődött, s a néhány bevezető ütem ritmusát, akkordját vette át a zenekar. Egy-egy zenemű többnyire 3-4 kisebb részből állt, melyek általában a gyors-lassú-gyors szerkezetre épültek, és rendkívül jellemző módon váratlanul, levezetés nélkül értek véget. Az első rész ilyen apró, látszólag széttöredezett, mégis összeillő darabkákból állt össze.

A szünet utáni, második rész a „slágereknek” adatott: hamarosan felismertük A rajzoló szerződése filmzenéjét, majd szinte minden ismertebb Greenaway filmzenéből hallhattunk egy-egy részletet. Az előadás végén hatalmas tapsvihar köszöntötte a zeneszerzőt, aki még egy ráadással jutalmazta a közönség lelkesedését.

Nehéz „kritizálni” egy többé-kevésbé tökéletes előadást, ráadásul Nyman zenéit sem ismerem annyira, hogy azok különböző előadásait vessem össze. Egészében talán egyetlen zavaró dolog volt a koncerten, amiről azonban megoszlanak a vélemények (egy hangmérnökkel vitatkoztam erről a koncert után): az egyik kürtös, aki többnyire az első ütemeket „nyomta meg” mély, „rotyogó” és feltűnő bejátszásaival, szerintem az egyik számban kissé túl feltűnőre sikerült hangzással emelte ki a kezdőütemet.

A minimálzene legfeltűnőbb vonása az állandó lüktetés, pulzálás: bizonyos értelemben a zenének nem ritmusa, inkább állandó pulzálása, lüktetése van. Ugyanilyen jellemző vonása az, hogy a hangzások többnyire „statikusak”. Persze a zene időbeli művészet – már aki még emlékszik Lessing egykori híres felosztására –, a hangok időben bontakoznak ki, a minimálzenének valahogy mégis statikus a hangzása: talán pont azért, mert az állandóan ismételt, ismétlődő mintázatok mintegy „egymásra rakódnak”, azaz nem valamiféle „zenei” logika alapján épülnek fel, hanem „rétegelve”, amitől hiányzik a zenei „narráció”, csak a rétegek sűrűségéből fakadó telítettség- illetve feszültség-/ellazulásérzet váltakozik.

További jellemzője, különösen Ph. Glassnál az, hogy egy-egy (Ph. G. egész életművében ismétlődő) hangzat, „dallammenet” az „eltolt” rétegelésnek köszönhetően „életre kel”, és mint végtelen spirál „forog”. Én ezt a hangzást is statikusnak tekintem: valami olyan ez, mint amikor egy szobrot járunk körbe: van mozgás, ám ez a mi mozgásunk, és nem a szoboré. A végtelenül forgó spirálok a fejünkben,  „hallásunkban” köröznek, nem a fizikai hangok írják körül a mozgást.

További – bár főleg a korai minimalistákra jellemző – jellegzetesség a mikrotonalitás, vagyis különböző hangolási rendszerek használata. A valószínűleg legelső minimalista zeneszerző, La Monte Young kezdetben éppen ilyen hangokkal dolgozott (például John Cage után, preparált zongorán). A különös hangolás (mikrotonalitás) mellett, különösen Steve Reich korai felvételein (pl. Come out) – az akkoriban alkalmazott mágnesszalag-vagdosási és összeillesztési technikának köszönhetően – új zenei technikát hozott létre, a fáziscsúsztatást. A fázis-csúszás legjellemzőbb vonása Reich legtöbb művének, valamint – a mikrotonalitással együtt – nagy zeneszerzőnk, Ligeti György fontosabb műveinek.

E vonások alapján viszonylag egyszerűen azonosíthatóak a minimalista darabok: többnyire néhány hangból álló mintázatok ismétlődnek, rétegződnek egymásra fáziscsúszással és gyakran mikrotonalitással keverve, hogy a legáltalánosabb jellemző, az egyenletes lüktetés érzetét létrehozzák.

A legfőbb különbség abban áll, hogy a zeneszerzők milyen hangokból, milyen mintázatokból állítják elő alkotásaikat: La Monte Young és Steve Reich főleg különleges hangokkal, hangzásokkal kísérletezett (lásd pl. az utóbbi tapsra, illetve különböző fadarabokra írott zenéit), Philip Glass vonósai viszont gyakran szinte romantikus szenvedéllyel, érzéssel szólalnak meg (bár a romantikus koncepciónál sokkal-sokkal fragmentáltabban). John Adams ezzel szemben főként dodekafon hangokat (és a dodekafónia általános gyakorlatával megegyezően, kizárólag egyenletes lebegésű temperálást) használt zenéiben.

Nos, Nyman első hallásra is különbözik ettől a képtől, ám a különbséget annál nehezebb megfogni. Rendkívül jellemző rá a „barokkos” hangzás, és itt nem barokkos túldíszítettséget értek ez alatt – hiszen minimálzenéről van szó. Inkább valami szigorúan szerkesztett művet, kevés variációs lehetőséget értek alatta (ami megint nem kifejezetten a barokk stílusra jellemző, ahol meglehetősen általános az ornamentika), amiben ugyan minden hang barokkosan csillog-villog, ám mégis egyetlen hangzatba áll össze.

Próbálok kicsit élesebben fogalmazni: képzeljük el, hogy a nagynevű zongorista leül hangszere elé, majd kissé reszkető ujjakkal leüt egy C-dúr hangzatot, s ezt ismétli "reszkető" (ide-oda csúszkáló, lágyságával leginkább Morton Feldmanra emlékeztető) ujjaival, míg a hangzást átveszi a zenekar, s egyszer csak, váratlanul észrevesszük, hogy a hangzatból valami barokkos, egyszerű, zeneileg szinte primitív, ám mégis teljesen új, váratlan hangzás áll elő.

Mintha Nyman szinte kizárólag olyan zenei megoldásokkal élne, amelyek a barokkban még újnak számítottak, mára azonban már annyira kopottak, hogy egyetlen valamire való zeneszerző sem alkalmazná őket. Azt hiszem, pont ebből áll össze Nyman barokkos hangzása.

Persze vannak "slágeres", "dallamos" részek a zenéjében: a hegedűk néha akkora érzéssel szólalnak meg, hogy az már-már szinte romantikus cukormáz, ám a kifejezés mindig egy-egy ütemre szorítkozik, egyetlen vonómozgásra, ami többé-kevésbé ismétlődik – majd váratlanul, levezetés nélkül véget ér.

Kérem szépen, egyetlen C-dúr hármashangzatból korszakalkotó oeuvre-t létrehozni, és akkora világhírnévre szert tenni, mint Michael Nyman – ehhez zsenialitás kell. Nyman zenéit nem érdemes a klasszikus összhangzattan, illetve valamilyen polifonikus szerkesztési mód alapján vizsgálni, hallgatni, mivel ez a zene valami egészen más.

Pontosan ezt az „egészen mást” érezte meg a közönség, amikor tombolva ünnepelte a zeneszerzőt, s talán fel sem tűnt senkinek, hogy az milyen mélyről jövően irányítja a zenészeket. Talán még azt sem vették észre, amikor Nyman egyedül áll a színpadon, fogadva a tapsvihart, majd apró mozdulatot tesz a kezével, jelezve, hogy itt az ideje, hogy a zenekar is a színpadra lépjen. Hangsúlyozom, apró mozdulat volt – talán csak a harmadik sorból látható, s a színpadra vezető ajtó zárva volt, azon nem lehetett átlátni. A zenekar mégis, mintegy „isteni” ihletésre, abban a pillanatban reagált és bevonult, hogy osztozzon a tapsviharban.

Michael Nyman és a Michael Nyman Band

Michael Laurence Nyman 1944 március 23-án született, Londonban. Talán filmzenéiről a legismertebb, melyeket Peter Greenaway alkotásaihoz készített, valamint Jane Campion Zongoralecke című filmjéhez. Operái – The Man Who Mistook His Wife for a Hat, a Noises, Sounds and Sweet Airs, Facing Goya, a Man and Boy: Dada, valamint a Love Counts – mellett hat koncertet írt vonóskvartettre, valamint számos más kamarazenei alkotást, amelyek közül legtöbbet a Michael Nyman Band számára írta, akik nélkül, zongoraművészkén tegyedül is fellép.

Michael Nyman dolgozó osztálybeli, világi zsidó családba született Straford-ban, akik prémkészítésből éltek. A Yardley Lane Primary School kórusából elutasították, mint „zenei érzék nélkül dörmögőt”, azonban zenei képességeit megfigyelte Leslie Winters nevű tanára, és átirányította a Sir George Monoux Grammar School-ba. Mivel a Nymanoknak semmilyen hangszerük nem volt, Nyman szorgos órákat töltött a Winters háztartásban. Leslie bátyja, Geoffrey Winters ajánlotta Nymannak, hogy a Royal Academy of Music-ba menjen tanulni, Londonba.

Nymant 1961-ben vették fel a Royal Academy-re, ahol Alan Bush és Thurston Dart irányítása alatt elsősorban a zongorára és a tizenhetedik századi barokk zenére koncentrált. 1964 júliusában megnyerte a Howard Carr Memorial dííjat, zeneszerző kategóriában. 1969-ben ő szállította Harrison Birtwistle operájához, a Down by the Greenwood Side-hoz a librettót, valamint megrendezte a Love Love Love című kisfilmet (amelyet a Beatles All You Need Is Love-ra alapozott, azzal azonos hosszúságú), majd zenekritikusként működött.

Komoly tanulmányai ellenére már húszéves korában felhagyott a zeneszerzéssel, mivel úgy érezte, hogy a modernitás nem vezet sehová. Az elkövetkező évtizedben főleg zeneelméleti műveket és kritikákat publikált. Népdalgyűjtést végzett Romániában, valamint a klasszikus brit szerzők (Henry Purcell, Georg Friedrich Handel) műveit tanulmányozta. Kritikáit főként (a) The Spectatorban publikálta, míg egy zeneélményében végre rátalált arra a modern irányzatra, ami elnyerte tetszését. Cornelius Carde "The Great Digest" című lemeze kapcsán ő használta először zenével kapcsolatban a minimalista jelzőt, majd kidolgozta a stílus szabályait. Ezután tért vissza a zeneszerzéshez.

Peter Greenaway rendezővel az "5 képeslap fővárosokból" című rövidfilm kapcsán találkozott először. 1976 és 1991 között tizenegy filmen dolgoztak együtt, melyek mindkettőjük számára sikert hoztak. Utolsó közös filmjük, a Prospero könyvei forgatása közben azonban összevesztek, mivel a rendező több jelenet kivágása után megcsonkította a Masque című tizenkét perces szerzeményt is, melyet a komponista által eredetileg írt formában kellett volna előadni. Nyman azóta számos más alkotáshoz is írt zenét, melyek közül talán a legismertebb Jane Campion többször is díjnyertes Zongoralecke (The Piano) című filmje és Andrew Niccol keserédes utópiája, a Gattaca.

Nyman – aki a híres barokk zenetudóssal, Thurston Dart-al dolgozott a londoni King's College-ben – gyakran használt fel régi zenei forrásokat a Greenaway filmekhez: Henry Pucell-t például „A rajzoló szerződéséhez” (The Draughtsman's Contract), valamint „A szakács, a tolvaj, a felesége meg a szeretőjéhez” (The Cook, the Thief, His Wife and Her Lover - pl. a Memorial, valamint a Miserere Paraphrase) és a „Számokba fojtvában” (Drowning by Numbers), John Dowland zenéjét pedig a „Prospero könyveiben” (Prospero's Books) használta fel, a rendező kérésére.

Nyman (forrás: Andrew Ford . "Jerry Lee Lewis Plays Mozart." Composer to Composer London: Quartet Books, 1993.  192-195. old.,  194. lap) azt állítja, hogy esztétikáját Mozart Don Giovannijából a „Madamina, il catalogo é questo”-t játszva fedezte fel – Jerry Lee Lewis stílusában, ami aztán „irányította mindennek a dinamikáját, artikulációját és textúráját, amit ezután írtam”.

Nyman népszerűsége jelentősen megnőtt, miután megírta filmzenéjét Jane Campion díjnyertes 1993-as filmjéhez, a Zongoraleckéhez. Az album klasszikus zenei bestsellerré vált.

Nyman ismertebb nem filmes munkái a Noises, Sound and Sweet Airs (1987) opera szopránra, altra és tenorra, valamint zenekarra (Nyman La Princesse de Milan című balettzenéjére alapozva), az Ariel Songs (1990) szopránra és együttesre, az MGV (Musique á Grande Vitesse, 1993) együttesre és zenekarra, valamint concerto-k szaxofonra, zongorára (a Zongoralecke zenéjére alapozva), hegedűre, csemballóra, trombonra, valamint szaxofonra és csellóra – amit John Harle-el és Julian Lloyd Webberrel vett fel –, (a) The Man Who Mistook His Wife for a Hat (1986) opera – Oliver Sachs esettenulmányára alapozva –, valamint négy vonóskvartett. Aztán alkotott még egy operát a klónozás témakörében Victoria Hardie librettójára Facing Goya címen, ami egyfelvonásos Vital Statistics című operájának kibővítése. A főszerep, egy megözvegyült művészeti bankár (!) kontra-altra íródott, és először Hilary Summers adta elő. Újabb operái, a Man and Boy: Dada (2003) és a Love Counts (2005), Michael Hastings librettójára készültek.

Önkéntes száműzetése után először Harrison Birtwistle Down by the Greenwood Side című munkájához írt librettót. A darab sikere után a szerző a Londoni Nemzeti Színház élére került, s Nyman egyre több megbízást kapott színházi zenék összeállítására. Az egyik Goldoni-darabhoz a komponista 18. századi velencei dalokat hangszerelt át, majd az előadás sikere után a zenészek együtt maradtak és Campiello Band néven folytatták munkájukat – klasszikus művek modern szemléletű feldolgozását. A zenekar később felvette az alapító/karmester nevét és a mai napig aktívan zenélnek Michael Nyman Band néven.

Nyman sok zenét írt saját zenekarára: amelyben eredetileg régi hangszereken játszottak – mint az asrebec és a nádsíp – modern hangszerekkel együtt (pl. szaxofon), hogy olyan erős hangot adjanak ki, amilyen erősítés nélkül csak lehetséges, később azonban a zeneszerző a teljesen kierősített vonóskvartett, három szaxofon, trombita, kürt, basszus trombon, basszusgitár és zongora felállásra váltott át. Ez a felállás természetesen változik és bővül bizonyos előadásokban.

Nyman írt egy könyvet 1974-ben a kísérleti zenéről, Experimentális zene (Experimental Music: Cage and Beyond) címen, mely John Cage klasszikus zeneszerzőkre kiváltott hatásával foglalkozik. Valamint az 1970-es években tagja volt a hírhedt Portsmouth Sinfonia-nak – akik önmagukat A Világ Legrosszabb Zenekarának nevezték. Sztárzongorista volt e zenekar Bridge Over Troubled Waters című felvételén, amit Martin Lewis adott ki a 20 Classic Rock Classics című albumon, melyen a zenekar sajátos feldolgozásban ad elő 1950-70-es évekbeli pop és rock számokat. Nyman alkotott egy ehhez hasonló csapatot Foster's Social Orchestra néven is, amely Stephen Foster alkotásaira specializálódott. Egyik számuk hallható a Ravenous című filmben (rendező: Antonia Bird), valamint egy további szám, amely nem szerepel a filmben, megjelenik a filmzene-albumon.

Popzenét is vett fel, a Flying Lizards-al; a Bird List egy verziója - a Peter Greenaway film, The Fallsból – felbukkan Fourth Wall című albumukon, Hands 2 Take címmel. Szerzett zenét divatbemutatóhoz, nagy sebességű vasútvonal megnyitójára, valamint egy komputeres játékhoz: a zenei/multi-video, (a) The Commissar Vanisheshez, amely David King könyvén alapul, és a fényképek sztálinista manipulációjáról szól.

2002-ben Michael Nyman és a Band visszatért a Royal Festival Hallba, és előadta a Dziga Vertov 1929-es klasszikus fekete-fehér filmjéhez – Ember a kamerával – készült filmzenét. A film – The Commissar Vanishesel egyetemben - döbbenetes találékonysággal mutatja be a szovjet városi élet teljes spektrumát. Ugyanebben az évben Nyman U. Shrinivas (elektromos mandolin) és Rajan valamint Sajan Misra énekes társaságában adott elő a SANGAM egy zenés estjén. Ebben az időben a klasszikus indiai zene felé fordult az érdeklődése. A Schleswig-Holstein Music Festival megbízásából Nyman első vonós concerto-jának premierje 2003-ban, Hamburgban volt, Gidon Kremer hegedűs, valamint a Festival Orchestra előadásában, Dennis Russell Davies vezénylete alatt.

Elhangzott művek:

Michael Nyman: Wonderland
Michael Nyman: Prospero’s Books
Michael Nyman: The Libertine
Michael Nyman: Water Dances 4 & 8
Michael Nyman: Solo music from “The Piano”
Michael Nyman: The Draughtsman’s Contract
Michael Nyman: Drowning by Numbers

Michael Nyman Band:

Michael Nyman – zongora
Gabrielle Lester – hegedű
Catherine Thompson – hegedű
Catherine Musker – brácsa
Tony Hinnigan – cselló
Martin Elliott – basszusgitár
David Roach – szoprán- és altszaxofon
Simon Haram – szoprán- és altszaxofon
Steve Sidwell – trombita, szárnykürt
Dave Lee – franciakürt
Nigel Barr – basszusharsona

Ralph Harrison – hangmérnök
John Greenough – hangmérnök

Michael Nyman hivatalos honlapja