A cím alapján rögtön gondolhatnánk szaftos nőügyekre, egy tudathasadt csinovnyikra, netán egy újabb Raszkolnyikov bűntetteire. Ezekre a regény persze rácáfol, bár helyenként egyezik is a fentiekkel.

Történetünk helyszíne a sztálini idők alatt sínylődő Moszkva. A címszereplő Pavel Alekszejevics Kukockij nagy múltra visszatekintő orvoscsalád szülötte, nőgyógyász. Élete nők között, a nőkért zajlik, és a legalizált abortuszért küzd. Ugyanis ez idő tájt nők ezrei halnak meg a botcsinálta nőgyógyászok kaparásaitól, egyéni, abszurd fogamzásgátló módszereitől. Paradox módon tehát az életért harcol - a halállal…

Pavel Alekszejevicsnek (PA) emellett van egy rejtett képessége, aminek köszönhetően belelát az emberek testébe, és betegségeiket ezzel a különleges érzékkel azonnal diagnosztizálni tudja. Belső látását csak az érzéki élvezetek, a túlzott étkezés és a nők tudják elhomályosítani. Kivéve egyetlen asszonyt, későbbi feleségét, a tolsztojanista Jelenát, akit végső stádiumban lévő hashártyagyulladásából ment meg, noha ez a nő nőiségébe, a méhébe is kerül.

Jelena magával hozza PA életébe Tánya lányát és hűséges, egyszerű házvezetőnőjét, Vasziliszát. Hamarosan pedig még egy nő, egy kislány csatlakozik a családhoz, Toma, akit a jószívű Kukockij vesz magához, miután édesanyja PA kezei közt hal meg illegális magzatelhajtás miatt.

Jelena és Kukockij házasságának boldog szakasza tíz év után egyik pillanatról a másikra véget ér. PA egy felelőtlen kifakadása során, amikor Vasziliszával és Jelenával vitatkozik az abortusz legalizálásáról - Vaszilisza ugyanis a vallás nevében tiltakozik a „legalizált gyerekgyilkosság” ellen, Jelena pedig talán tolsztojanista múltja miatt, netán azért, mert ő már egyszer saját bőrén megtapasztalta a halál közelségét, vagy csupán nőként, akinek dolga −puritánul fogalmazva− egy új élet világra hozása-, az orvos felesége fejéhez vágja :„ Neked ebben nincs szavazati jogod. Neked nincs meg az a szerved. Te már nem vagy nő. Mivel nem tudsz teherbe esni, ne merj ítélkezni”.

Pedig Jelena alakja tökéletesen kiegészítette Kukockijt. „Két titoklátó élt egymás mellett. A férfinak áttetsző volt az élő anyag, a nőnek részben megnyílt egy másik, nem anyagi világ áttetszősége.” Ugyanis életük fordulópontja után Jelenán eluralkodik egy Alzheimer-kórhoz hasonló betegség, s a materiális dolgok elfelejtésével egyre többször jár át egy meghatározhatatlan világ ablakán. Szándékosan használom az ablak szót az ajtó helyett, ugyanis a regényben arról ír Jelena, hogy az ajtó: határ. „Az ajtón túl másik helyiség, másik tér húzódik. Belépsz oda, és megváltozol magad is. Lehetetlen nem megváltozni. Az ablak viszont csak kölcsönadja egy időre az ismeretét. Bepillantottál, és már el is felejtetted. De ez már az álmaimhoz tartozik.” Babits Gólyakalifájában szereplő alakként mozog két világ között. Ezért kezd beszámolókat írni az első rész 13. fejeztében, ahol ő lép a narrátor helyébe, hogy ne felejtse el azt, ami földi életében történt.

Jelena életében nem tudni, honnét ez a képesség, nem is lényeges. Az viszont igen, hogy egyre többször ragadja el őt a maga kiszámíthatatlan törvényei szerint egy másik világba. „Úgy hiszem, hogy minden esetben, amikor az ember kiesik a rendes kerékvágásból, kicsit meghal. Azért is szeretem annyira a foglalkozásomat, a műszaki rajzolást, mert pontos törvény van benne, amire mindent fel lehet építeni. Megvan benne az egyik nézetből a másikba való átjárás kulcsa. Itt pedig van ugyan átjárás, de sohasem lehet tudni, éppen milyen törvény szerint zajlik, és ettől olyan szörnyű.”

Az ő ellenpontja PA, aki a jelenben tartózkodik, kiszámítható módon és törvények szerint él. Racionalitása az akkori közállapotokra csak egy módszerrel tud válaszolni: az alkohollal. Kezdetben csak azért, hogy megússza a pártüléseket, aztán már minden alkalom, esemény elegendő ok lesz a vodkához.

Nem beszéltem még a regény két másik nőalakjáról: Tányáról, aki iránt PA atyai érzései mellett leheletnyi szerelmet is táplál, illetve Tomáról, aki a családba élősködőként növi be magát, s a regény végére a család fölé magasodik.

Tánya, aki a nehéz időkben a szülők egyetlen vigasza, egy tehetséges genetikus pályáját dobja el magától egy napon, amikor elege lesz a folytonos patkányfej-nyiszálásból, és rádöbben, hogy tudósként mechanikus géppé vált, akinek a gyilkosság is csak egy elvégzendő feladat. Ezután kezdődik az ő lázadó korszaka. Moszkva utcáit járva keresi a választ arra, hogy mihez kezdjen magával. Szép lassan eltávolodik apjától, akit addig példaképnek tekintett, s válik anyává, gyerekkori iker barátaitól, akikhez, kettejük iránti egyforma szeretete miatt, hozzámegy. Végül a művészetben találja meg a megnyugvást és igaz szerelmét is, a szaxofonos Szergej alakjában.

A Kukockij esetei valóban regény, orosz nagyregény. Ha bírja a szemünk és a karunk egyvégtében több száz oldalt is olvashatunk a trükkmentes narráció lendületében, de ugyanakkor nehéz gondolatokba és komoly kérdésekbe süppedve. A mű négy része közül csak a második rész ragadhat ki minket regényes hangulatunkból, amely a túlvilágot mutatja be a szereplők elvont ábrázolásában. Nem igazán értem, hogy miért kellett ez a rész a regény „egységes” világába, ahol a sorsok, a jellemek, vagy épp a betegségek és hegek anyáról lányra szállnak, a genetika törvényeinek megfelelően. A második rész inkább csak a kulisszák mögötti, transzcendens világot mutatja meg, de a tartalmát tekintve nem gazdagítja különösebben a regényt. A szereplők sorsa nevükben, pontosabban családnevükben és génjeikbe kódolva mutatkozik meg. Őket pedig összefogja az a közösség, ahol a férfi alakja, a címmel ellentétben, csak egy a sok nő között.