„Who the f*ck is Spiegelmann Laura?”

– kérdezte a judapest.org tavaly júniusban, a KönyvesBlog pedig új, intellektuális pornószerzőt ünnepelt, és minden, kultúrában kicsit is érdekelt blogíró és -olvasó találgatta a titokzatos szerző kilétét. Senki nem kérdőjelezte meg, hogy hozzáértő szerzőről van szó, pusztán abban volt szórás, vajon Garaczi László-e az illető, vagy valaki más.

A blogtól kis idő múlva számos folyóirat-publikáción (elsőként a Prae-ben!) át gyors, alig több mint egy éves út vezetett a Magvető kiadásában szeptemberben megjelent kötetig, ami szintén nem maradt visszhang nélkül: a Literán 117 kommentben mennek ölre miatta, a Magyar Narancs recenzense pedig a hús-vér szerző kiállását követeli: „…nem valódi mű. Véleményemet pedig - írja Kiss Noémi - csak akkor cáfolhatná meg a szerző, ha levetkőzné a pózt, kiállna a közönsége elé, és tényleg megmutatná magát”; a KultúrPart pedig a Psychétől Csokonai Lilin át Sárbogárdi Jolánig húzódó jelenléti ívbe helyezi Spiegelmann Laurát.

A regény igazából novellafüzér, végig egyes szám első személyben beszél a Laura nevű narrátor. Minden fejezet egy hosszú mondat, a zaklatott, elliptikus elbeszélés a történésekben sok-sok fehér folttal, ami többnyire az elbeszélő-főszereplő zaklatott lelkiállapota, illetve az általa elfogyasztott töménytelen mennyiségű vodka következménye. Laura általában ott kezdi az elbeszélést, ahol egy átlagember befejezné. Hullarészegen, egy bárban, vagy otthon, rosszullét közepette. Eleinte csak kocsmázás és gyors, jobb-rosszabb szex adja a cselekményt, a hosszas, halmozódó önmarcangolás közepette azonban körvonalazódik egy szerelmi csalódás, egy öngyilkosság, egy kórházi tartózkodás, egy viszonylagos felépülés, egy tűrhető, szerethető önkép, a zárófejezetben pedig Laura már viszonylagos megelégedettséggel néz önarcképére, és egy-egy sétát is élvezni tud.

Spiegel-manga

A szenvedéstörténetként, naplószerű önboncolgatásként olvasható szöveg tükrében – és főleg a Manga munkacím ismeretében – a szerzői név kézenfekvő magyarázata lehet az Art Spiegelman nevére való hivatkozás. Hiszen a Maus képregény rajzolója sem tesz mást, mint egy traumatikus élményt (ugyan nem sajátját, hanem édesapjáét) feldolgozása vagy épp kibeszélése végett a népszerű kultúra nyelvén mesél el. Ez elég erős párhuzam ahhoz, hogy ne menjünk el mellette. A regény eredeti munkacíme, a Manga, az olyan japán képregényre utal, melynek dramaturgiája (a műfajból adódóan is) szaggatott, vértől és szexualitástól sem megrettenő (nemkeresztény kultúrkör), de a legdurvább cselekmények közepette is a belső történéseken van a hangsúly, olykor shakespeare-i, vagy dosztojevszkiji mélységekben. (A szerző blogja a mai napig is a lauramanga.blog.hu címen érhető el). Ezt az értelemezést támasztja még alá valamelyest a mai prózában már-már elengedhetetlen, sűrű popkulturális utalásháló (Nietzschére, Leibnitzre, a Portisheadre, a Harcosok klubjára éppúgy rálelünk, mint Nick Cave-re, a Quimbyre, Tandorira, Harry Potterre vagy Pilinszkyre, de a névsor még bizton bővíthető).

A szerzői nevet azonban sokkal többen értelmezik a „férfi tükreként”, a férfiúi magatartás elé tartott tükörként, ami releváns olvasat, hiszen az Édeskevés szövege mintha csak a Németh Zoltán-féle olvasáserotika illusztrációja lenne. (Tényleg, Németh Zoltánra még senki nem tippelt, pedig ő egy verseskötetben már a saját eltűnését és halálát, illetve hagyatékának megtalálását is megírta!). „Az írás: perverzió” – írja Németh, és a Spiegelmann-prózában is azt látjuk: nem tud betelni saját mondataival, nem akarja lezárni, mondatai elnyújtott aktusként hullámoznak abbahagyhatatlanul, az elbeszélés központi referenciája a meghasadt test, melyet az elbeszélő szadizmusa és a főhős mazochizmusa bont szét tagmondattörmelékekre, amik aztán - egy minden emelkedettségétől megfosztott passió zárlataként - katarzismentes vákuumba szívódnak föl, amely egyfajta élet és halál közötti állapotra emlékeztet, ahonnan a menekülés szinte lehetetlen, ahol a lélek megreked. Egy hazajáró lélek regényét/naplóját olvassuk tehát, akinek nincs hova hazajárnia. Regényét vagy naplóját? Ez itt a kérdés.

Blog vs. Könyv

Az olvasásba itt (feltehetően szándékoltan, bár ez voltaképpen indifferens) beleivódik a kételkedés, találgatás, bizonytalanság. Az erőteljes naplójelleg implikál egy olyan referenciális olvasatot, amely újra és újra rákérdez – bár ezúttal nehezen értelmezhető – a hitelességre. Amit ráadásul az is terhel, hogy először online, képernyőn megjelenő szövegként olvashattuk, később egy lezárt, bekötött, keményborítós kiadványként. Mindkettő érdekes következményekkel jár.





















Mert mégsem ugyanúgy olvasok egy gép előtt, mint egy könyvbe bújva. A monitor előtt önkéntelenül tekergetem az egeret, kattintanom kell, ránézni, jött-e levelem, hírek, játék, pornó, ezek mind egy másodpercre vannak a Laura-szövegektől. Az online szöveg illékonyabb, lezáratlanabb, egyszóval bizonytalanabb, hogy végbemegy-e az olvasás, vagy eltérítenek-e másfelé a fenti késztetések. Egy blogfelületre író szerző tehát sokkal inkább rá van kényszerítve, hogy olyan, a figyelmet lekötő kis horgokat építsen a szövegébe, mint pl. „Mikor magamhoz térek, egy fasz van a számban…” nem beszélve arról, hogy az „interneten” egy ilyen mondat mégsem vált ki akkora reakciót, mint a könyvben. (Talán ezért lehetett az, hogy a blog felbukkanásakor annak „intellektuális” értéke volt a kritikák fő szólama, míg a könyv kiadása után a szöveg erőszakos, pornográf voltát hangsúlyozták többen.)

Jelenlét vs. szövegtest

A szerző inkognitója – halott szerző ide vagy oda - vákuumot képez az olvasó értelmezésében, folyamatosan megállítja, kizökkenti, kétségek közé taszítja azt. Így tükrözi egymást a főszereplő és az olvasó szenvedéstörténete: együtt keressük Spiegelmann Laurát. A főszereplő önmagát, mi a szerzőt. Minden mondat végén elgondolkozunk: ír ilyet egy nő? Vagy férfi? Vagy több szerző műve lenne?

Spiegelmann Laura, a főszereplő mazochisztikus, szubmisszív, önsanyargató figura. Utálja magát, ezért mindig olyan pasiknak szolgáltatja ki magát, akik aztán semmibe veszik, belerúgnak, otthagyják saját vérében fekve.

Spiegelmann Laura, az elbeszélő ezzel szemben erőszakos, domináns típus. Vámpírként sanyargat. Az olvasót föl-, saját főhősét elcsigázza, kielégíthetetlenné teszi kíván(csi)ságait, pedig hőse csak közepes boldogságot akar, az olvasó meg csak közepes megértést, tudni, igaz-e vagy fikció, amit olvasunk, vagy legalább annyit, létezik-e a szerző, és milyen genitáliákkal bír. Ahogy az normális. De Spiegelmann Laura nem normális, elterel a szövegről arra, amerre nincs szöveg. Amiről nem létezik tudásunk (discipline). Minden szó mögött azt keressük, ki van mögötte, mint ahogy a főhős is minden másodosztályú pasiban azt keresi, aki majd meglát benne valamit. Pedig tudja (tudjuk), nem kapjuk meg, amit akarunk, hiszen Laura magában sem lát semmit. Hagyjuk hát sanyargattatni (discipline) magunkat, mi, szereplő és olvasó Spiegelmann Laurák az elbeszélő Spiegelmann Laura által.

Hús vs. Vákuum

Újabb paradoxon, ahogy a főhős csak teste által él, szexuális aktusai tudatják vele, hogy még mindig létezik, szinte csak ezen aktusok közben van eszméletén. Már-már ironikus motívum, hogy szüzességét egy testnevelő tanár veszi el – mégis olykor teljesen elidegetníti magát saját testétől („mintha csak egy hiátus lenne a lábam köze, csak egy folytonossági hiány a pinám, az a rés nem tartozik hozzám…”). Nőisége így lényegül át szimbolikus hiányjellé, a semmi, az űr teszi nővé a nőt, azt próbálja kitölteni vodkával, férfihússal, nagy levegővel elmondott, fejezetnyi mondatokkal, hogy így, szétreflektálva, Schrödinger macskájaként egyszerre legyen jelen és hiányozzon. Ennek precíz motívumhálóba szőtt kibontása az Astronauta naiva című írás, melyben a szervező kép a fekete lyuk, ahol a gravitáció még a fényt és az időt is meggörbíti, így aztán a teljes egyidejűség eseményhorizontján minden egyszerre van jelen. Akár egy Spiegelmann-mondat, magába ránt mindent.

Ez a hiányként megélt önértelmezés, melynek során a nő definíciója az üresség lesz, szükségszerűen vezet oda, hogy a szerelem elvesztése után a nőiség kiteljesedése az önpusztítás által megy végbe, amely a politoxikomániától az öngyilkossági kísérletig vezet.

S a könyv lezáró szövege, amely egy relatív önújjáépítéssel vesz búcsút az olvasótól, szembesülve minden eddigi önmagával: két fotót talál Pilinszky Életfogytiglan-kötetében: egyiken szerelmével közösen mosolyognak, másikon pedig már az öngyilkossági kísérlet utáni, tönkrement én látható, ezeket veti össze aktuális tükörképével, és érzi egyre hasonlóbbnak őket. „…talán van még bennem élet” – hangzik az utolsó tagmondat. Talán? Élet? Csakúgy, mint Ellis Amerikai psychójából, a Spiegelmann-szövegből sincs kijárat: a regénynek nincs vége, csak abbamaradt.